16. fejezet
(Bella szemszöge)
-Hol vagyok? – kérdezte meg lányom.
Gyorsan megöleltem Nessie-t. Végre felébredt. Sikerült felébresztenünk, aminek nagyon örültem. Lassan már tényleg kezdtem nagyon megijedni, hogy mi van, ha mégse tudjuk felébreszteni.
-Otthon vagy kicsikém! – mondta neki Esme kedvesen.
Észre se vettem, mikor jött be a szobába.
-A Cullen házban? Még sose voltam ebben a szobában. – mondta meglepetten, és körbe nézett a számára ismeretlen szobában. Mindent nagyon jól megnézett, nehogy valaha is elfelejtse.
-Hogy vagy? – kérdezte meg hirtelen Carlisle.
-Gyengén. Olyan fáradtnak érzem magam… - mondta az én drágaságom.
-Ez feltehetőleg a miatt van, hogy elég sok ideig voltál eszméletlen. Nem érzel mást? Mondjuk, nem fáj a fejed? Vagy nem szédülsz? – érdeklődött Carlisle.
-Nem, nincs semmi bajom. De pontosan mennyi ideig is voltam eszméletlen? – kérdezte félve Nessie.
-Úgy körülbelül 18 órát. – mondta koboldszerű testvérem.
-18 órát? – kérdezte minden egyes betűt kihangsúlyozva.
-Igen. Úgy délfelé ájultál el a szünetben, a folyosón, amikor… - Nem akarta kimondani Alice.
-Amikor beszéltem Alex-szel. – mondta suttogva.
-Igen. Akkor ájultál el és most 6 óra múlt 12 perccel. – mondta meg Alice mosolyogva a pontos időt.
-Értem. És beszéltetek Alex-szel? Mondott valamit? – kérdezte, és próbált felülni, de rögtön visszahuppant az ágyra, amin eddig feküdt.
-Héhéhé! Csak nyugodtan. Ne nagyon mozogj. Egyébként, pedig Alex itt volt és…
-Itt volt? Ez most komoly? Itt a házban? – szakított félbe kislányom.
-Igen. És megbocsátott. Már rég. Ezért is tudtam megmutatni. – mondtam neki.
-Te mutattad meg? De… hogy? – kérdezte értetlenül.
-Hát mivel egyszer már használtam rajtad a pajzsom, ezért tudtam használni rajtad az erőd. – mondtam neki. – És Alex-en is.
-Mi? Alex-en? És mégis miért? És hogy nem jött rá? – kérdezte kicsit ingerülten.
Azért, mert ha nem az ő gondolatait mutatom, akkor nem hiszed el, hogy tényleg megbocsát neked. És nem jött rá, mert ügyesek voltunk. De, még ha nem is lettünk volna azok, akkor sem veszi észre, mert magát marcangolta a történtek miatt. – mondtam drága kicsikémnek.
Aki végre jól volt. Bár még mindig Alex miatt aggódott, de jobban volt, mint mikor eszméletlenül feküdt.
-Ez igaz. – suttogta.
-Nem vagy éhes kicsikém? – kérdezte Esme kedvesen.
-De. Jól esne enni valamit. – mosolygott Nessie Esme-re.
Esme már indult is a konyhába, és készítette kicsikémnek a reggelijét.
-Mentek ma suliba? – kérdezte hirtelenül Nessie.
-Ha akarod, maradhatunk. – ajánlotta fel szerelmem.
Ő is nagyon féltette. Sőt. Talán még jobban is. Neki is nagyon sokat jelentett, pláne, hogy szinte már csak ez maradt emberi életem bizonyítékaként.
-Nem. Miattam, nem kell. Különben is, már kezdek jobban lenni. És szeretnélek megkérni titeket valamire. – mondta, vagyis inkább kért meg minket Nessie.
-Csak nyugodtan. – mondtuk egyszerre Edward-dal, és erre mindannyian elnevettük magunkat.
-Szóval, szeretném, ha beszélnétek Alex-szel. Hogy kérjetek bocsánatot a nevemben. Hogy nyugtassátok meg, jól vagyok. – mondta szégyenlősen Nessie.
-Ez csak természetes. – mosolyogtam rá gyönyörű lányomra.
-Köszönöm. – mondta.
-Sajnálom, de nekem mennem kell dolgozni. Ha bármi baj történik, azonnal hívjatok fel. Az igazolást már odaraktam az ebédlőasztalra. – mondta kedvesen Carlisle.
-Köszönjük. – mondtuk egyszerre.
-Hé, hugi, jó, hogy végre nyitott szemmel is látunk téged. – mosolygott Emmett és Jasper.
-Kösz szépen, fiúk. – mondta gúnyosan Nessie.
-Fiúk, elég. – szólt rájuk mérgesen Rose. – Ha csak ezt tudjátok csinálni, menjetek le a nappaliba, és folytassátok ott. – mondta igen mérgesen.
-Elnézést. Bocsánat Nessie, nem kellett volna viccelnünk ezzel. – mondták, mintha tényleg megbánták volna. Persze ez nem így volt.
Nagyon is mulattak azon, hogy Nessie végre felébredt, és lehet még vele viccelődni. Pláne, hogy még mindig félig ember, ezért botladozik, és ezen, nagyon jól el tudnak szórakozni…
Persze, ez cseppet sem volt így. Igaz, Nessie kicsit rám ütött, ugyanis ő is nagyon balszerencsés, és csak úgy vonzza a bajt, ahogy én is egykoron.
Csend telepedett a szobában lévőkre, és mindenki csöndben maradt. Nagyon kíváncsi voltam, ezért kitoltam a pajzsom Edward-ra, és használtam gondolatolvasós képességét.
-Szia! – köszöntem neki.
-Szia szerelmem. Olyan boldog vagyok. Nessie végre felébredt. – gondolta Edward.
-Igen. Én is. Viszont nem olyan jó, hogy még mindig magát okolja.
-Hát nem. Még most is csak Alex-re gondol.
-Sajnos. Mármint az nem baj, hogy Alex-re gondol, csak az, hogy magát hibáztatja.
-Igen.
És elmerültem a gondolatok sokaságában. Emmett most is csak Roselie-ra gondolt, Rose pedig arra, mikor is megy el megint vásárolni. Jellemző.
Alice még mindig aggódott Nessie miatt, ahogy látta, hogy marcangolja magát. Jasper nem nagyon tudott gondolni semmire, csak azon töprengett, vajon mikor tud elmenni, vadászni.
Szerelmem, pedig rám gondolt, illetve arra, milyen szerencsés.
-Mit szólnál, ha miután megjöttünk a suliból, és megnéztük, hogy van Nessie, elmennénk egy kicsit a szobánkba. Kikapcsolódni. – gondolta.
-Jó ötlet. – és erre az ötletre elmosolyodtam.
-Szerintem is.
És ezzel abba hagytuk a társalgást.
Pár perc múlva Esme lépett be a szobába egy hatalmas tálcányi étellel.
-Tessék, kicsikém. Remélem ízleni fog. Ha kérsz még valamit, csak szólj. – mondta kedvesen.
Annyira azért még emlékeszem emberi életemből, hogy egy ekkora tálcányi étel egy egész hadsereget jól lakatna.
-Köszönöm, Esme. Szerintem még sok is lesz. – mosolygott végre önfeledten Nessie.
-Nagyon szívesen. Örömmel készítettem. – végre mindenki elmosolyodott.
-Nos, akkor nekünk lassan mennünk kell. Kicsim, te ma még maradj itthon. És nyugodj meg, beszélünk Alex-szel. – nyugtatgatta szerelmem gyönyörű lányunkat.
-Köszönöm Apu. – mosolygott.
Edward gyorsan odament Nessie-hez, és szorosan megölelte.
-Nagyon szívesen. – mosolygott rá, majd megpuszilta arcát. – De most már tényleg mennünk kéne. Vigyázz magadra! És pihenj sokat. – mondta Edward olyan hangsúllyal, hogy nem szeretné megtudni, hogy nem így történt.
-Rendben Apu, úgy lesz. – biztatta Nessie.
-Szija. – köszöntem el lányomtól.
-Szija Anyu. – mosolygott rám.
Miután Nessie mindenkitől elköszönt, elindultunk az iskolába. Közben a többiek átöltöztek, és már készen is álltunk az induláshoz…
17. fejezet
(Bella szemszöge)
A nap további része elég unalmasan telt. Végig ott ültünk az iskolapadban, és azon izgultunk, vajon mi lehet Nessie-vel. Hogy vajon jól van-e. Minden percben vártuk Esme hívását, hogy Nessie jól van. Minden egyes szünetben telefonált, és megnyugtatott minket.
-Edward, szerinted, tényleg jól van Nessie? – kérdeztem meg szerelmemtől.
-Biztosan. Különben nem mondaná Esme. Nyugodj meg drágám. Pláne, hogy nem sokára beszélnünk kéne Alex-szel. – javasolta Edward.
-Igen. De majd ebédszünetben. Akkor biztosan ott lesz. – mondtam neki.
-Rendben. Ebben igazad van. – mosolygott. Bár nem tudom min. – Még mindig áll, amit reggel beszéltünk? – kérdezte izgatottan.
-Hát, persze. Már nagyon várom. – mondtam meg neki az igazat. Tényleg nagyon vártam, hogy végre kettesben legyünk egy kicsit, és nyugalom legyen. Az utóbbi időkben nem nagyon volt részünk nyugalomban.
-Mindjárt itt van Mr.Parker. – mondta el, amit gondolatban olvasott.
És csakugyan a következő pillanatban belépett a terembe, és elkezdődött az irodalom óránk.
Ez is unalmasan telt, mint a többi három óra, amit végig kellett ülnünk. Az órán filmet néztünk, aminek legalább egy kicsit örültem, mert ez által szorosan Edward-hoz bújhattam. A Rómeó és Júliát néztük, amit már vagy ezerszer láttam. De ez sem zavart, mert ott volt mellettem Edward.
Kicsöngettek a film közben, és ezért még következő óra is ezzel fog eltelni.
Elindultunk az ebédlő felé, amitől én egy kicsit féltem. Féltem, hogy mi lesz, amikor beszélünk Alex-szel. Persze tudtam, hogy nem lesz semmi különösebb gond, de akkor is aggódtam.
Útközben összefutottunk a többiekkel, és együtt elindultunk „enni”.
Mikor beléptünk a hatalmas terembe, Alex pillantásával találtuk szembe magunkat. Biztos figyelte az ajtót, vajon mikor jövünk-e, ha egyáltalán jövünk. Amint megpillantott minket, megörült. Nem indult el felénk.
-Vegyél nekem valamit. Én addig beszélek vele. – ajánlottam fel Edwad-nak.
-Rendben. – mondta.
Elindultam az asztal felé, amit persze Alex is észre vett, ezért amikor már a közelben jártam, felállt az asztaltól.
-Szia. – köszöntem neki, amint odaértem.
-Szia! Hogy van Nessie? Jobban van? Felébredt már? – kérdezte félve.
-Igen, már jól van, és fel is ébredt. Találkozni is akar vele, de még nem tud felkelni, mert nagyon gyönge. Megkért, hogy beszéljek veled. Most az ő nevében kérek bocsánatot tőled, azért, amit tett veled. Már nagyon megbánta. És megkért, nyugtassunk meg, hogy jól van. Mondtuk neki, hogy nagyon aggódsz miatta. – mondtam, miután utolsó előtti mondatomat nem nagyon értette.
-Köszönöm, hogy elmondtad. És az csak természetes, hogy megbocsátok neki. Mindenért. – mondta mosolyogva. – Holnap jön már? – kérdezte fellelkesülve.
-Ha nem történik semmi, akkor igen. – mosolyogtam rá én is.
-Ez remek hír. – mondta, és egy széles vigyor terült szét arcán.
-Nem akarsz odajönni az asztalunkhoz? – kérdeztem meg hirtelen. Gondoltam mesélünk neki Nessie-ről.
Mindenki ledöbbent, amikor megkértem. Az ebédlőben kínos csönd támadt.
-Persze. Nagyon szívesen. – mondta kedvesen.
Örült neki, hogy odamehet az asztalunkhoz, pláne, hogy múltkor Rosalie olyan durván elküldte, mikor egyszerűen csak odament. Nem hogy le is ült.
Elindultunk tehát az asztalhoz.
-Hát ez meg mit keres itt? – háborodott fel Rosalie. Mint mindig.
-ÉN hívtam ide. – mondtam neki, kihangsúlyozva az én szót.
-Rendben. – mondta megadóan. Persze semmi kedve nem volt hozzá, hogy megjátssza, csak egy ember.
-És hogy van Nessie? Tényleg jól van már? – kérdezte hirtelen.
-Igen. Nagyon jól van. Csak még elég gyenge. – mondta Edward kedvesen.
Nem tudom, miért, de Edward az utóbbi időben nagyon megváltozott Alex-szel szemben.
-Ti nem esztek? – kérdezte, miközben beleharapott a pizzájába.
-Nem. Én nem vagyok éhes. – mondtam gyorsan.
-Én se. – mondták egyszerre a többiek.
Erre mindenki elnevette magát, még Alex is. Az egész ebédlő a mi nyugtató nevetésünkkel volt megtelve.
Mindenki ámuldozva nézte, milyen csodásan nevetünk. Mindenkit elbűvöltünk. Mint mindig. Ez a gond a mi fajtánkkal. Könnyen elcsábítjuk az áldozatunkat.
-Kérdezhetek valamit? – kérdezte hirtelen Alex.
-Hát persze. – mondta Alice, még mindig nevetve.
-Ha nem vagytok éhesek, miért vettetek ebédet? – kérdezte meg, amit nem értett.
-Nos, tudod, azért ha netán megéheznénk, ebben az esetben jól jön, ha előttünk van a kaja, és nem kell érte még sorba állni is. – mondta nemes egyszerűséggel Edward.
-Áh, értem. Nos ez mindent megmagyaráz. – mondta mosolyogva.
-Tényleg, Alex. A szüleid mivel foglalkoznak? – kérdezte meg Alice.
-Nos, apukám a helyi bankban dolgozik, elég jól keres. Anyukám, pedig otthon marad, a kis húgommal, aki még csak 1 éves. Ezért vigyázni kell rá. Velem nem nagyon törődnek. Nekik csak az számít, hogy nagyjából jók legyenek a jegyeim, és este menjek haza. Az mindegy mikor, csak menjek. – mondta szomorúan.
Majd megsajdult a nem létező szívem, ahogy elmondta. Szegénnyel nem foglalkoznak semmit. Csak maga van. De mégis milyen népszerű. Talán ez segített neki.
-Szegénykém. És nem zavar? Nem akarsz változtatni rajta? – kérdezte meg hirtelen Alice, és láttam, hogy sír. Már ahogy egy vámpír sírhat.
Ő érezte át legjobban azt, ami Alex-szel történik, hiszen őt még emberkorában elhagyták a szülei, és elmegyógyintézetbe küldték.
El tudtam képzelni, mennyire fájhat neki. Mennyire rosszul esik neki találkozni egy olyas valakivel, aki mindazt, ami vele történik, azzal a személlyel is. Még ha ne is pont ugyan úgy.
-Annyira nem. Már hozzá szoktam, hogy mikor este haza megyek, és köszönök a családomnak, ők csak nézik tovább a tv-t. Vagy akár a kishúgommal foglalkoznak. Hozzászoktam az érzéshez, hogy olyan, mintha nem is léteznék nekik.
Most már tényleg kezdett megszakadni a nem létező szívem. Ez történik vele, és nem is nagyon érdekli.
Biztos érdekli, csak próbálja fenn tartani, a látszatott, miszerint nem érdekli semmi és senki. Mondjuk megértem. Nem tenne jót neki, ha mindenki azon csámcsogna, milyen család áll mögötte.
-Na de váltsunk témát! Hogy ébredt fel Nessie? – kérdezte meg hirtelen Alex.
Erre a kérdésére mindenki rá emelte a tekintetét, még az is, aki eddig az asztalt nézte, vagy másfelé figyelt.
-Ööö. – kezdtem dadogva…
