6. fejezet
Az előző részek tartalmából:
A suliba új fiú jön, David, akiről nem tudni semmit. Doroty, Nessie barátnője, nagyon is kedveli a titokzatos ifjút. Ám azt hiszi rokonszenve viszonzatlan. Mikor megtudja, tévedett, rögtön David karjaiba omol. A fiú elmondja, hogy ő maga és a Cullen család is vámpír, a hír eléggé felzaklatja a lányt, de egy kis idő után visszamegy David-hez. A fiú egy régi vámpír ellensége, képességével, megpróbálja megölni Dorotyt: kisgyermekké változtatja. A Cullen család megtalálja a vámpírt, de nem tudja elkapni. A lány újra önmaga, 17 éves valójában, de még elég gyenge. A bál mindjárt itt van, és neki még ruhát is kell találni, amiben persze Alice nagyon szívesen segít…
- Muszáj most? Nem pihenhetnék még egy kicsit?
- Hát, drágaságom, nem! Elég jól vagy már, és már láttam a ruhádat és nagyon meg akarom keresni.
- Nem lehetne, ha már úgyis láttad, gondolom tudod, hol fogjuk megvenni, és akkor te elmész, megveszed, és minden okés.
- És akkor honnan tudom, hogy fog rajtad állni?
- Alice, jövőbe látsz.
- De az nem olyan.
- Jó rendben. – sóhajtott Doroty megadóan. – Adj még egy kis időt, míg felébredek. Aztán gyorsan elkészülök, és mehetünk is.
- Nah ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. – tört be a szobába dühösen fujtatva David.
- Jaj, David ne izélj már. Csak ruhát megyünk nézni.
- Alice, nem látod, hogy Doroty még mindig gyenge? És te el akarod vinni egy több órás vásárlásra, ami annyiból fog állni, hogy ő felpróbálja a ruhákat? – Alice döbbent arcát látva még gyorsan hozzárakta. – A többiek meséltek egyet s mást.
- Ááá! Ezt nem hiszem el. – Alice lefutott a lépcsőn, és dühösen meredt a nappaliban tartózkodó testvéreire. – Miért kellett elmondani neki? Most tuti nem engedi el Doroty-t vásárolni.
- Alice, drágám, nyugodj meg. – Jasper odasétált felesége mellé, és szorosan magához ölelte. – A bálig még nagyon sok idő van, másik napon is eltudtok menni, amikor már Doroty teljesen jól lesz. Akkor már David is biztos elengedi. Sőt.
- Rendben. – fújtatott Alice dühösen. – De ezt még nagyon megkeserülitek. Mindegyikőtöknek el kell jönnie velem egy nagy bevásárló körútra. Ez a büntetésetek. – vigyorgott ördögien a jövőbelátó kis kobold.
- Ne már Alice. Muszáj? – Emmett utálta az ehhez hasonló kiruccanásait a családnak.
- Igen, Emmett, muszáj. Előbb gondolkoznotok kellett volna, mielőtt elmondtok egy ilyen dolgot.
- Milyet? Hogy veled egy pokol vásárolni?
- Emmett Cullen! Még egy ilyen megjegyzés és neked véged!
- Oh, igen?
Emmett és Alice egyre közeledett egymáshoz, dühös tekintettel, mikor Jasper közéjük állt, és leállította őket.
- Ne most! Inkább menj fel Alice, és mond el a többieknek, hogy nem most lesz a báli ruha megvétele. – A férfi egy csókot lehelt Alice lágy nyakára.
- Mindig tudod, hogy mit kell tenned. – mosolygott Alice.
- Hát igen. Ez egy amolyan képességi ártalom. Tudod…
- Igen, nagyon jól tudom. – vigyorgott a lány.
Alice felfutott a lépcsőn, és pár másodperc alatt már a szobában is volt.
- Oké. A helyzet a következő. Nem ma megyünk vásárolni, hanem megvárjuk amíg teljesen rendben leszel, viszont akkor az egész család jön velünk. – Alice tapsikolt és ugrált. Akár egy kis kobold.
- Köszönöm, Alice. – David hálásan pillantott Alice-re, amitől a lány majd elolvadt.
- Nagyon szívesen. Azt hiszen én most megyek is. Nessie, gyere!
- Oké. Gyógyulj sokat. Szia. – adott egy puszit Doroty arcára, és már ott se volt. Se ő, se a nénikéje.
- Úgy látszik ketten maradtunk. – Doroty belenézett David immáron aranybarna szemébe, és a tekintetét még hosszas időkig így pihentette. A lánynak furcsa volt, hogy most már nem zöld a szeme a fiúnak a kontaktlencsétől, hanem ugyanolyan aranybarna, mint a Cullen családnak. De kezdte megszokni.
- David? – suttogta Doroty. Nem akarta megszakítani ezt a csodás pillanatot.
- Hmm?
- Mesélnél a családodról? – kérte könyörgő pillantással fogva tartva Davidet.
- Igazság szerint nagyon homályos. Nem tudok róla semmit, az egész onnan van meg, hogy átváltoztam, és a Volturi-nál voltam. Semmi másra nem emlékszem azelőttről.
- Sajnálom.
- Felesleges. Aro azt mondja, tudod, a nagybátyám, hogy egyrészt ő se tud sokat. Bár szerintem ez nem igaz. De ráhagytam. Ha nem akarja, hogy tudjam, hát akkor ez van.
- De hogy lehet Aro nagybátyád?
- Jah, hát nem az igazi nagybátyám, csak annak tekint. Mintha az unokaöccse lennék.
- Értem.
- És… - órákig beszéltek még. Nem csak David családjáról, másról is. Egészen addig társalogtak, míg Doroty olyan kimerült lett, hogy David karjai közt elaludt. David természetesen ismét ott maradt mellette egész este, és vigyázta szerelme álmát.
Másnap reggel, mikor Doroty megnyugodott, hogy Davidet ott találta mellette, és nem ment el úgy, ahogy az előző nap történt. Szorosan hozzábújt, és élvezte, ahogy a meleg reggeli napsugarakat beszívja a bőre. David csillogását csodálta. A fiú pedig csak mosolygott, amitől még szexibben nézett ki.
- Jó reggelt. – a fiú egy lágy csókot adott a lánynak.
- Neked is jó reggelt. Mond, hogy Alice nem mára tervezi a vásárlást. Eléggé kimerült vagyok még. Meg fáradt is.
- Először is nem hiszem, hogy ma mennénk. Másodszor, valószínűleg azért vagy még kimerült, mert a szervezeted még visszaállóban van a… hogy is mondjam… a nagykorba. És nem is csodálom, hogy fáradt vagy, lévén, hogy milyen sokáig voltunk fent.
- Tényleg, mikor aludtam el?
- Szerintem olyan hajnali 2-3 felé.
- És most mennyi az idő?
- Mindjárt 1 óra.
- Délután?! Te jó ég!
- Igen, délután. – David csak mosolygott. – Tudod, ilyenkor nagyon aranyos vagy. – mondta, majd egy puszit adott a lány orrára.
- Milyenkor?
- Amikor meglepődsz.
- Ha-ha.
- David! – Carlisle jött be a szobába. – Oh, ne haragudjatok. Azt hittem már egy ideje fent vagytok. Később is visszajöhetek.
- Nem, hagyd csak. Gyere nyugodtan.
- Rendben. Doroty, hogy érzed magad?
Doroty mérlegelt, amiket David az előbb mondott. Jobbnak találta, ha csak annyit mond, hogy kimerült.
- Nos, jól, nagyon, csak még kimerült vagyok.
- Remek. Ez teljesen természetes. Igazság szerint azért jöttem, hogy szóljak neked, David, hogy Aro telefonált. Elég idegesnek tűnt. Még mindig vonalban van. Hozzam fel a telefont?
- Igen, azt nagyon megköszönném.
- Természetes. – Carlisle eltűnt, és egy szempillantás alatt már ismét ott állt a szobában.
- Tessék. – adta oda a telefont Davidnek.
- Aro, minden rendben?
- Nem, semmi sincs rendben. Megtudtam valamit, ami nagyon-nagyon fontos.
- Szóval tudod?
- Mit?
- Hát, hogy én és Doroty… tudod, az a lány, akivel találkoztál itt, a Cullenéknél… - David oldalra pillantott, de látta, hogy Doroty csak hallgatja a telefonbeszélgetést. Mikor észrevette, hogy a fiú figyeli, elmosolyodott.
- Jah, persze. De ez most nem fontos. Persze ezt még megbeszéljük, fiatalember.
- Jó. De akkor miről van szó?
- Ezt nem telefonon kéne megbeszélnünk…
- Rendben. Akkor gyertek ide.
- Igazság szerint, pár perc és ott vagyunk.
- Jah, vagy úgy. Rendben, gyertek fel a szobámba. A többiek majd megmutatják, merre van.
- Köszönöm.
- Ez csak természetes. Szia. – David letette a telefont, majd felnézett Carlisle-ra, aki még mindig ott állt mellette. – Remélem nem gond.
- Nem dehogy.
- Nagyon zaklatottnak tűnt. Még sose volt ilyen.
- Lemegyek, üdvözlöm őket.
- Köszönöm.
- David, nem kell mindent megköszönnöd. – mondta Carlisle, majd kilépett az ajtón.
- Minden rendben? – kérdezte Doroty.
- Persze, csak nem értem, mi lehet a gond.
- Nyugodj meg, biztos nincs nagy gond.
- Remélem. – amint David kimondta, Aro lépett a szobába.
- Szia. Szerbusz, Doroty, ugye?
- Igen. Nagyon örülök, hogy ismét találkozhatunk.
- David lejönnél? Jobb lenne, ha mindenki ott lenne, amikor elmondom.
- Persze.
- Én is mehetek? – Doroty halkan és félénken kérdezte, de biztos volt benne, hogy meghallották.
Aro kérdőn nézett David, mire ő bólintott, tudatva, hogy Doroty tudja.
- Természetesen. – Aro nagyon kedves volt a lánnyal. Még David is meglepődött.
A fiú kikelt az ágyból, ami nem volt nehéz, mert már így is ültek, majd a karjaiba vette a lányt, és lerohant a nappaliba, ahol már mindenki ott volt.
- Sziasztok. – köszönt David. Dorotyt lerakta a kanapéra, majd ő is mellé ült. A lány kicsit kecmergett, feljebb kúszott, fejét beletette a fiú ölébe.
- Mondhatod, Aro.
- Rendben. Az édesanyádról van szó.
David ledermedt. Azt hitte, már réges-régen meghalt.
- Mi van vele?
- Rájöttünk pár dologra.
- Hallgatlak!
- Nos, tudod, mielőtt megismertem Sulpicia-t, volt egy másik nő az életemben. Egy ember. Az egyik őröm barátnője volt, igen, a barátnője, ahogy Bella volt Edwardnak. De a lány nem szerette Damont, az őröm. Ő engem szeretett, és igazság szerint, én is őt. Egymásba szerettünk. Damon meghalt, az egyik ellenségünk ölte meg. A barátnője, akit Lover-nek hívtak, a szeretetteljessége miatt, annak ellenére, hogy nem szerette Damont, nagyon szomorú lett. Én pedig megvigasztaltam. Sokat voltunk együtt, beszélgettünk, sétáltunk, néha-néha még nevetgélni is láttam. Aztán egy este meg történt az, aminek sose kellett volna. Lefeküdtünk egymással. Lover elment, pár évig nem láttam, majd mikor visszatért, már vámpír volt, karjai közt egy baba. Először nem értettem semmit, majd elmondta, hogy egy vámpír az Apja, és hogy akkor esett teherbe, mikor ő még ember volt. Megszülte a gyermekét, majd egy ismerőse átváltoztatta őt, mármint Lovert, különben meghalt volna. A gyermek tehát félvér volt, ahogy Nessie is. Nem mondta kitől van, és én nem is kérdeztem. A segítségemet kérte, mert egy vámpír bosszút akart rajta állni, úgy, hogy megöli a gyermeket. Én rögtön a segítségére siettem, vigyáztam rá, 24 órás őrség vigyázta őket. A fiú már felnőtt, 17 évesnek nézett ki, ahogy Nessie most. De ennyi év után, annak az átkozottnak mégis sikerült, megharapta a fiú. Meg akarta ölni, de nem tudta, mert addigra az őrök megállították és megölték. A vámpír párja megölte Lovert, majd hagyta, hogy mi elintézzük. A fiú átváltozott, de nem emlékezett semmire az előző életéből. Semmire. Sose tudtam meg ki az apja a fiúnak, egészen mostanáig…
- Mi? Tudod, ki az a fiú? És mi köze ennek az én édesanyámhoz.
- Lovernek volt egy nővére, akinek mindent elmondott, míg ember volt, és akkor is, mikor már vámpír. Hihetetlen módon, a nővérét is átváltoztatták. Két hete jött el hozzánk Zafrina, és elmondta, hogy annak a fiúnak én voltam az Apja. Hogy Lover nekem szülte azt a gyermeket. Teljesen magamba zuhantam. Egyszer se jöttem ki a szobámból, még vadászni se. Van egy gyermekem, a nőtől, akit szerettem, és akit még mindig szeretek. Sulpicia teljesen megértette, és nem is zaklatott.
- Várjunk csak. Azt mondtad, van? Szóval még mindig él? És még mindig nem értem, hogy kapcsolódik ez hozzám.
- Uram Atyám! – Edward hangja félbeszakította Arot. – Ez igaz, Aro?
- Igen, igaz.
- Mi, miről van szó? Mondjátok már el nekem is!
- Az a fiú, Aro fia... – kezdte Edward, majd Arora pillantott. Ő csak egy aprót bólintott majd folytatta.
- Az a fiú te vagy David. Te vagy a fiam, akit Lover szült nekem…
