Happy Begining II. "Bonyodalmak" - 1.fejezet

Szijasztok!

Először is nagyon sajnálom, hogy ismét késtem. Elég hosszú lenne elmondani, miért is, ezért most inkább nem untatlak vele titeket. Vége az első könyvnek! Legalábbis most már nagyjából tudom, hogy hogy fog folytatódni, illetve befejeződni a történet, és még lesz bővén jópár rész, ezért két könyvre bontottam. I.Könyv: Happy Begining - Boldog kezdet, II.Könyv: Complications - Bonyodalmak. Mivel megkaptam a 15 kommentárt, amit nagyon szépen köszönök, ezért most két fejezettel jövök. Igaz, kicsit rövidek lettek, ezért is rakom fel egyszerre. Remélem tetszeni fog nektek. Jó olvasást! Puszi: Toti

1. fejezet

(David szemszöge)

-Ne!- kiáltottam

Épp indultam volna az autóhoz a plédért, amikor meghallottam, hogy valami csúszik. Azonnal háta pillantottam, s észrevettem, ahogy Doroty lezuhan a szikláról. Odafutottam hozzá, hátha még megmenthetem, de sajnos elkéstem. Nem tehettem semmit. Utána vetettem magam, mondván, ha ő meghal, én minek éljek

Borzalmas volt. Ahogy hallottam, hogy síkit, a segítségemért kiabál. A kezem, az övé felé nyújtottam.

-Doroty!

Fogd meg a kezem. Gyorsan.

Hangomra felnyitotta szemeit, és kezét felém, nyújtóztatta. Nem értem el. Sajnos. De nem adom fel. Továbbra is próbáltam elkapni, és szerencsére most sikerült. Erősen fogtam.

-Nyugodj meg. Elkaptalak. Foglak.

Pár pillanat múlva már elértük a vizet. Hangos csobbanással értünk „földet”. A víz alatt azonnal megszorítottam Doroty kezét, és a felszínre emeltem.

-Jól vagy? – ordítottam.

A mellettünk lezúduló vízesés túl hangos volt, hogy az ő füle hallja, amit mondok.

-Igen. Azt hiszem. Egy kicsit fáj a karom, és a torkom is, de egyébként jól vagyok. – mondta ő is elég hangosan.

Szerintem nem jött rá, hogy, még ha suttogna, akkor is tudnám, mit mond.

-Akkor jó. – mondtam. – Ússzunk ki a partra.

Felmászott a hátamra, ismételten, és vele együtt kiúsztam a partra. Kimásztam, majd letettem a hátamról, és kicsavartuk a ruháinkat. Hirtelen egy árny suhant el előttünk, majd visszajött és Alice-szel találtuk szembe magunk.

-Alice? – kérdeztem meglepetten.

-Oh, Uramatyám. De jó. Hát éltek. Minden rendben?

-Igen. De mit keresel itt? – kérdezte Doroty. – persze, nem gond, örülök, de nem értem.

-Volt egy látomásom. Amiben te leesel a szikláról, David pedig utánad, ugrik. És azonnal indultam. A többiek is mindjárt itt lesznek. – amint kimondta az utolsó szót, már az egész Cullen-család ott állt előttünk.

-Sziasztok. Hála az égnek, hogy jól vagytok. – mosolygott Esme.

-Igen.

-Oh, David, ha már itt vagy, szeretnénk közölni veled valamit. – Carlisle hihetetlenül kedves volt, és nyugodt. Mint mindig.

-Rendben.

-Nos, arról lenne szó, hogy beszélgettünk egy kicsit a családdal, és arra a döntésre jutottunk, hogy ha van kedved, nyugodtan hozzánk költözhetsz. – közölte velem Carlisle.

-Tényleg? Ez most komoly? Nem vicceltek?

-dehogy. Gyere nyugodtan, van egy szabad szoba, amit nem használunk, és akkor majd szépen kidíszítjük. Oh, igen. Olyan jó les, majd segítek neked. – örvendezett Alice.

-Nyugodj meg Alice, előbb döntenie kell. – Carlisle.

-Jó jó. – mondta szomorúan Alice.

Olyan édes volt, és annyira örültem, hogy megbíznak bennem, és felajánlották, hogy éljek velük. Legszívesebben rögtön azt mondtam volna, igen, igen és igen. De nem. Biztos csak azért mondják, hogy Aro ne legyen rájuk mérges, hisz ő az Apám.

-Ez hülyeség. David. Azért ajánlottuk fel, hogy lakj velünk, mert ezt szeretnénk, és nem azért, mert félünk Arotól. – mondta Edward. El is felejtettem, hogy gondolatolvasó.

-Komolyan ezt hiszed? – kérdezte csalódottan Esme.

-Nem, dehogy. Csak miért akarnátok velem élni, egy Volturival?

-Tudod, David, nem az a fontos hogy milyen családból származol, hanem az, hogy ki vagy. – magyarázta Bella.

-Ugyan öcsi, jó móka lesz, majd nagyokat szórakozunk és csesztetjük Edwardékat. – vigyorgott Emmett és Jasper is.

-Jó rendben. De tényleg nem szeretnék a terhetekre lenni.

-Egyáltalán nem vagy. És Doroty is nyugodtan átjöhet. Bármikor.

-Köszönöm a kedvességüket. – mosolygott Doroty az ezer wattos mosolyával.

-Ez csak természetes, de inkább tegezz minket. – mosolygott Carlisle.

-Rendben. Köszönöm.

-Doroty, nem kell mindent megköszönnöd. – mondta Bella hihetetlenül kedvesen.

-Oké. Megpróbálom.

-Nem vagy éhes? És át is kéne öltöznöd. – mondta Esme. – Gyere! Menjünk haza, csinálok neked valami finomat, és Alice meg ad neked valami szép ruhát. – mosolygott.

-Felöltöztethetlek? Ez most komoly? Nem viccelsz? – lelkesedett be Alice.

-Vigyázz, mit válaszolsz. Még nem láttad Alice-t, mikor ruháról va szó… - súgta a fülembe David. Kirázott a hideg. Hihetetlenül jó érzés. A többiek azt hitték, hogy attól, mert fázom, pedig egyáltalán nem emiatt.

-Na látod! Biztos nagyon fázhatsz már. – Esme olyan kedves és gondoskodó volt, mintha a saját lánya lennék.

Egyáltalán nem fázok! Miért hiszi mindenki azt, hogy igen. Nem kel rm vigyázni, tudok gondoskodni magamról. Nem kel nekem senki segítsége.

Edward felkuncogott. Tényleg, téged el is felejtettelek… Ismét felnevetett. Mindenki értetlenül bámult, és Edward tovább nevetett. Muszáj nevetned rajtam? Kérlek, ez olyan megalázó. És ismét. Egyre dühösebb lett.

-Edward, állítsd le magad, a végén még dühébe neked ront. – mondta dorgálóan Jasper.

Ő meg ismeri az érzéseim. De jó. Van esetleg még valami? Edward! Ha elkezdesz nevetni, megöllek! – néztem rá dühösen. De sajnos nem ért semmit. Újra bele kezdett.

-Jó, ne haragudj, csak olyan vicces vagy. – próbált komoly lenni.

-Már pedig?

-Tudod, először is dühös vagy, mert azt hiszik, hogy fázol, nem pedig, hogy attól rázott ki a hideg, hogy David annyira közel súgta a füledhez azt, amit. – éreztem, hogy elpirulok. – Aztán meg mikor Esme, segíteni próbált, annyira ellenkeztél, és annyira hasonlítottál az én Bellámhoz. – megfogta a derekát, és még közelebb húzta magához. – És olyan vicces vagy, mert most jöttél rá, mik is a képességeink, és most először tapasztalod meg…

-Uh, Doroty, ez nem semmi. Lassan még Bellát is megelőzöd a viccességben. – mondta Emmett, Bella pedig egy hatalmasat bokszolt a hasába. Akkorát csattant, hogy felugrottam, és David nyakába fúrtam a fejem.

-Emmett, Bella! Ezt ne itt! Doroty még megijed. – mondta rosszallóan Carlisle.

-Nem. Egyáltalán nem zavar, hogy verekednek, sőt még vicces is, csak egyszerűen megijedtem a hangtól. – mosolyogtam.

-Akkor is. Illetlenség.

-Jó, rendben. Majd otthon befejezzük. – mondta fenyegetően Bella.

Emmett csak nevetett egy nagyot.

-Most már tényleg menjünk. Akarsz szólni a szüleidnek, hogy átjössz? – kérdezte David.

-Nem. Csak később érnek haza, majd akkor felhívom őket. – válaszoltam neki.

-Rendben. Akkor induljunk. Felviszlek a kocsihoz. – mondta, majd úg yállt, hogy fel tudjak mászni a hátára.

Mint mindig, most is hideg volt, de csöppet sem zavart. Igaz, most, hogy vizes voltak a ruháim, nem volt a legmelegebb, de mégis. Valahogy melegített.

-Köszönöm, hogy mentettél. – suttogtam a fülébe.

Ha jól láttam, őt is kirázta a hideg, és azonnal megállt. Letett a hátáról, és szembe fordult velem.

-Doroty! Természetes, hogy „megmentettelek”, hisz nem tudnék nélküled élni. – mondta zavartan.

-Oh. – csak ennyit tudtam kinyögni.

Végig simított az arcomon, majd lágyan megcsókolt. Pár perc múlva újra felmásztam a hátára, a lábaim átkulcsoltam a dereka körül, majd neki iramodott, és hatalmas sebességgel száguldoztunk. Pár másodperc múlva elértük a kocsit, beültetett, és azonnal bekapcsolta a fűtést. Nem hittem volna, de nagyon jól esett. Csak most vettem észre, mennyire fázok. Elkezdtem vacogni.

Daviden látszott, hogy most legszívesebben hozzám bújna, és megpróbálna felmelegíteni, de hideg bőre miatt, csak még jobban lehűtene.

-Köszönöm.

-Már megint mit? – kérdezte nevetve.

Tényleg mindenért bocsánatot kérek… Ezt eddig észre se vettem.

-A fűtés… miatt… - mondtam zavarban.

-Látod. Már megint megköszönted. Ráadásul azt, hogy befűtöttem. Kérlek, Doroty! Nem kell mindenért kimutatnod a hálád. Tudom, hogy nagyon örülsz neki, és mindent köszönsz, de ezt néha magadban tarthatnád. – mosolygott.

Rám nézett. Annyira aranyos. El sem hiszem. És mennyire igaza van.

-Jó, rendben. Megpróbálom. Csak olyan nehéz. Tudod, mérhetetlenül boldog vagyok, mindenért. Hogy kibékültünk, hogy a Cullenek ilyen kedvesek velem, hogy végre tudok mindent. Legalábbis nagyon remélem.

-Én is boldog vagyok, hogy velem vagy. – mosolygott rám.

Az út további részében nem szóltunk semmit, de ez cseppett sem volt kínos. Meg érkeztünk a gyönyörű, hatalmas Cullen házhoz.

David megállt a garázs előtt a kocsival, majd kiszálltunk. A többiek már bent vártak minket. Hiába, egy vámpír gyorsabb, mint egy autó. Még ha olyan csúszszuper, mint David-é is.

-Azt hiszem, én most felkísérem Doroty-t a szobámba, hogy nyugodtan el tudjon készülni. Melyik is az? – kérdezte David.

-Az első emeleten, jobbra az első. – mondta kedvesen Esme. – Remélem megfelelő lesz.

-Biztosan. És köszönöm. – ellenállhatatlan, mikor mosolyog.

Átkarolta a derekam, majd megindultunk a lépcsőn.

Mikor odaértünk a szobához, leültetett a már szépen megágyazott ágyra, ő pedig letérdelt elém, és nagyon komoly volt.

-Doroty! Kérdezhetnék tőled valamit? – kérdeztem meg félve…

2.fejezet

(Doroty szemszöge)

-Doroty! Kérdezhetek tőled valamit? – kérdezte komolyan.

Nagyon megijedtem. Ahogy itt térdelt előttem, kezei közt fogva az enyéimet, és komoly arccal tekint rám. Azt hittem, feleségül akar kérni. Hisz minden összevágott.

-Öhm. David. Ugye most nem azt akarod megkérdezni, hogy én… hozzád… - próbáltam körülírni, de úgy látszik nem nagyon sikerült.

Aztán felderült az arca. Rájött.

-Mi? Nem, dehogy. Eszembe se jutott, megkérni a kezed. Persze, nem azért, mert nem szeretlek, vagy, mert nem szeretnélek elvenni feleségül. Csak szerintem egyelőre még túl fiatalok vagyunk. – mosolyogott rám.

Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Persze, persze, én is szeretem, de egyelőre még túl korai lenne ez. Teljes szívemből szeretem, de még nem állok készen rá, és azt se tudnám, mit kéne tennie egy feleségnek. Talán mosnom kéne? Uram atyám, hisz még mosni sem tudok. Nekem a bejárónőnk csinálja mindezt. Jesszusom, és főzni se tudok! Még csak azt se tudom, hogy kell használni egy vasalót. Sürgősen meg kell tanulnom mindezt. Mi van, ha mondjuk 3 év múlva, megkér, és még mindig nem fogok tudni róla, gondoskodni. Várjunk csak! Milyen butaságokat beszélsz, Doroty! Hisz ő vámpír! Ennie nem kell, szóval főzés kipipálva. De ruhái csak vannak. Akkor pedig tudnom kell használni a mosógépet, és a vasalót is.

-Hé, Doroty! – gyengéden meg rázogatott.

-Oh, ne haragudj. Csak elkalandoztam. Mit is akartál kérdezni? – figyeltem rá.

El sem hiszem, hogy így elkalandoztam. Mi lehetett velem? Sosem szoktam elmászkálni gondolatban. Lehet, hogy valami történt velem? Nem is tudom. Lehet, hogy a stressz miatt van? A suli eléggé kikészít. Pláne, most, így a szalagavató bál előtt. Tényleg! A bál! Még nincs is partnerem. Vajon David, elhív? Nagyon remélem. Különben ha nem, kitekerem a nyakát. Hisz olyan szép pár lenne.

-Doroty! Figyelsz te rám egyáltalán? Épp most kérdeztem meg nagy nehezen, hogy elkísérnél-e a bálra, és te már megint rám se hederítesz. – még sosem láttam ilyennek. Felkelt, és elkezdett ide-oda mászkálni a szobában. Igaza van. Szörnyű vagyok. Folyton elkalandozok! Oh, csak most esett le. Elhívott a bálba. Várjunk csak, mit vegyek fel? Nincs egyetlen normális göncöm se. Valamit kell majd keresnem. Alice biztos segít. Remélem.

-És már megint! – szólt David.

-Istenem, David, annyira sajnálom. Nem szoktam elkalandozni, soha. Nem is tudom, mi lehet velem. Olyan furán érzem magam. – mondtam szomorúan.

-Furán? És azt mondod, soha nem fordul veled ilyen elő? – kérdezte ingerülten.

-Nem.

-Jasper. – sóhajtott. – Várj itt egy percet.

(David szemszöge)

Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, és amint megláttam Jaspert, odamentem hozzá.

-Jasper, mit művelsz Doroty-val?

-Semmit, miért?

-Folyton elkalandozik. Beszélek hozzá, és nem is figyel rám. Azt mondja, még soha nem fordult elő vele ilyesmi korábban, most pedig az utóbbi 5 percben háromszor is! – mondtam kicsit hangosabban. De nem voltam mérges, se dühös. Csak féltem Doroty-t.

-Nem csinálok vele semmit. De ez nagyon érdekes. Biztos nem lesz semmi gond.

-Jasper, hát nem érted. Mikor beszélek hozzá, és a szemébe nézek, nem őt látom. Mintha valaki más lenne benne, a testében. És nem figyel rám. A szemei engem néznek, de nincs ott velem. Mintha, mintha…

-Mintha mi? – kérdezte Edward.

-Mintha nem is ő lenne.

-Azonnal felmegyek. Megnézem, mire gondol?

Edward felszaladt a lépcsőn, és mindenki utána ment. Bella, Alice, Jasper, Emmett, Rosalie és persze én. Carlisle dolgozik, Esme pedig elment bevásárolni, hogy főzzön valamit Doroty-nak.

(Edward szemszöge)

Ez felettébb aggasztó. Ha igaz, amit David mondott, és még sosem fordul telő ilyesmi Doroty-val, akkor történhetett valami. Valami nagyon nem jó.

Tényleg, haza kéne már mennem. Vagy csak szóljak Apuéknak telefonon? Várjunk csak, nekem van telefonom? Nem is emlékszem rá. De ha nincs, akkor miért? Jé, egy ágyon ülök. De vicces. ÚÚ, de jó. ÉS ugrálni is tudok rajta. Nem is hittem volna. De ez az én ágyam? Nem hiszem? Nincs itt a micimacis takaróm. A takarómat akarom. Anyut és Aput.

-Úristen itt valami nagyon nincs rendben. – szóltam.

Villámgyorsan befutottam a szobába, és az elém tárulkozó látvány, valami hihetetlen volt. Doroty az ágyon ült, és sírt. De ő nem az a 17 éves Doroty volt, hanem ovis kislány.

-Jesszusom. – ahogy belépett a szobába David, és meglátta mi történt, látszott rajta, hogy sír. Persze nem folytak könnyei, de rázta a sírás.

Odament hozzá, a kis Doroty-hoz, és megölelte.

-Doroty!

-Szija! Te vagy az Apukám? Nem emlékszem ki ő. És te ki vagy? – kérdezte meg kislányos hangján.

-Hívom Carlisle-t. – szólalt meg Alice és Bella egyszerre…

Nos, remélem mindenkinek tetszett, és most is 15 kommentárt kérek, lévén, hogy tulajdonképeen 2 fejezetet kaptatok!Puszi: Toti

Happy Begining - 35.fejezet

Sziasztok!

Először is sajnálom, hogy úgy megvárrattalak benneteket, de ezen a héten beteg voltam, és nem nagyon jöttem gép közelbe, ha igen, akkor is csak azért, hogy megnézzem hogy valamelyik közösségi oldalon, amin én is fent vagyok, történt-e valami. De most már jól vagyok, és kapjátok a 35. fejezetet!:D Előre szólok, hogy mivel a következő két fejezet egy kicsit rövidre sikeredett, arra gondoltam, hogy esetleg egyszerre rakom fel a 36.-37. fejezetet. DE ezt csak akkor valósítom meg, ha most kapok legalább 15 kommentárt. Úgyhogy erőltessétek meg magatokat, mert most sokat kérek, különben külön rakom fel. Nos ennyit akartam.

Oh, és szeretnék ajánlani nektek egy sorozatot. Én imádom!(L) Már a 11.fejezet-nél járok, és a neten is meglehet nézni, ha valaki nem tud várni Június.25-ig - én nem vagyok rá képes - ugyanis akkortól lehet megnézni az RTL KLUB csatornán. Ez a bizonyos sorozat a Vampire Diaries az az Vámpírnaplók! Az oldal, ahol megtudjátok nézni: http://www.monitamunoz.gportal.hu, illetve a http://www.yv.com oldalon.

Tényleg ajánlom mindenkinek. Igaz, szerintem egy kicsit Alkonyatutánzás, de azért hihetetlenül jó.:)

Asszem most már tényleg végeztem. Jó olvasást: Toti

35. fejezet

(Doroty szemszöge)

-Leülhetek?
Összerezzentem a hang forrására, majd mikor megfordulva rájöttem, ki is az, még jobban megdöbbentem. Eric állt mögöttem, és kedvesen mosolygott. Kivételesen.
-Eric? Te meg mit keresel itt? Oh, bocsáss meg, persze, nyugodtan leülhetsz.
-Köszönöm.
-Semmiség. Ez egy park, bárhová leülhetsz. – mosolyogtam, akárcsak ő.
-Azért vagyok itt, mert szeretnék bocsánatot kérni tőled a viselkedésemért. Nem szabadott volna azt tennem, amit. Igazság szerint, csak…
-Csak mi?
-Szóval, az a helyzet… - felém fordult teljes testével, az egyik lábát keresztbe tette a másikon, és feltette a padra. Kezével megfogta az egyik kézfejem, és úgy nézett engem.
Tulajdonképpen Eric jól néz ki. Jóképű, sötétbarna rövid haja és mogyoróbarna szemi vannak. A teste izmos, és jól is öltözködik. De ő nem David. Komolyan mondom, kezdem azt érezni, hogy szeretem. Teljes szívemből. Még mindig haragszom rá, bár ez már inkább csak makacsság.
-Hogy? Kérlek, Eric, mond, már mi van! – kérleltem.
Kezdtem tényleg elég ideges lenni. Nem tudom, mi lehet az, hogy ilyen nehezen képes kinyögni.
Megint ugyanaz a furcsa érzés tört rám, mint mielőtt Eric ideért volna. Mintha valaki figyelne. Nagyon megijedtem, így hát elfordultam Eric-től, és körbeszemléltem. Egyszer csak észrevettem a bokrok között egy gyönyörű aranybarna szempárt. Ő az. Csak is Ő lehet az. Figyel engem, és vigyáz rám. Istenem, mennyire figyelmes!
-Szóval… - kezdte volna, de inkább megállt.
És ami ez után történt, az már csak a ráadás. Egyszer csak fogta magát, és megcsókolt. Totál megijedtem. Hiszen ezt mind látta David is. Gyorsan eltoltam, adtam neki egy hatalmas pofont, és a bokor felé pillantottam, ahol ő van. Két szempár még mindig minket figyelt, de az aranybarna szemek helyét, most dühös, egyre sötétebb szemek váltották fel. Farkasszemet néztünk egymással, és írisze most már szinte koromfekete volt. Már nem engem nézett. Hanem a kezem, ami Eric-ében volt. Rögtön rájöttem, mi lehet a gond.
-Mégis mit képzelsz te magadról? Csak úgy kedved szerint megcsókolsz engem? Nah, ez nem így van. És egyáltalán, miért smároltál le, épp, az előbb? – kérdeztem felháborodva.
-Tudod, nagyon tetszel nekem, és mikor meghallottam, ahogy azt mondod Nessie-nek, hogy tetszik neked David, nagyon féltékeny lettem. Itt egy újabb lány, aki tökéletes kis David-ért van oda. Ígyhát meg akartam akadályozni, hogy összejöjj vele. Ezért is tettem azt az ebédlőben, amit. Tudom, hogy most boldogok vagytok együtt, és szeretitek egymást, mármint David-del, de ezt, muszáj volt megtennem. – mentegetőzött.
-Hi. – nevettem. Még hogy boldogok? Mi? Épp nem rég szüneteltettük a kérdést.
-Valamit rosszul mondtam? – kérdezte.
-Nem, csak tudod, most nem vagyunk a legjobban David-del. Épp szünetet tartunk.
Ahogy kimondtam, „szünetet”, Eric szeme megcsillant, és megörült. Kezébe fogta egyik kezem, és azt nézegette.
-Sejtem, hogy most szomorú vagy, de ne haragudj, nekem ez nagyon jó hír. – mondta, és újra az ajkaim felé közeledett.
-Eric, nem érted? – toltam el magamtól, s kivettem a kezem, övéi közül. – Nem szakítottunk, csak elmondott nekem valamit, és most kell egy kis idő, míg megemésztem. Én szeretem Őt. Érted? Szeretem. Teljes szívemből. – hangsúlyoztam ki az utolsó szót, hogy Ő is hallja, a bokrok mögül. Ismét felé néztem, és most már inkább csak neki mondtam, nem pedig Eric-nek. – Bár még mindig haragszom rá, de teljes szívemből szeretem.
Látszott rajta, hogy elszomorítottam mindazzal, amit mondtam. De ez most nem érdekelt. Újra a bokor felé pillantottam, és boldogan észleltem, hogy szeme újra világosodik, már megint az az aranybarna. Valószínűleg kivette a kontaktlencsét. Rámosolyogtam. Tudom, hogy észrevette. Látszott a szemén, hogy boldog, hogy örül. Hosszan lecsukta szemeit, majd mikor újra kinyitotta, egy pillanat alatt eltűntek. Utána kellett mennem.
-Sajnálom, Eric. Mindent! De most mennem kell. Köszönöm. – mondtam neki kedvesen.
-Mégis mit?
-Hogy ráébresítettél, mennyire szeretem David-et, no meg persze, hogy megérted. Mindezt.
-Ez csak természetes. Úgyse tudok mit csinálni. Nem igaz? – kérdezte gúnyosan.
Szomorúnak látszott és elkenődöttnek, tudom, hogy itt kellene maradnom, de nem tudok. Már nagyon hiányzott David, és most vele akarok lenni. Eric biztos nem csinál semmi hülyeséget.
-Mennem kell. Köszönök mindent. Szia. – köszöntem el tőle, és már futottam is.
Kiértem a parkból, de nem tudom, merre menjek. Vajon hova tarthat most? Miért futott el olyan gyorsan? Míg ezen gondolkoztam, hirtelen, hátulról valaki eltakarta a szemem. Felsikkantottam, váratlan „támadómtól”, majd mikor levette a kezét, szembe találtam magam egy gyönyörű csokor virággal. Hatalmas volt, és szinte az összes virágfajta benne volt.
A szemem könnybe lábadt.
-Tetszik? – súgta a fülembe a hátam mögül.
-Nagyon. – hangjáról rögtön felismertem.
Már előbb is sejtettem, ki is ő, de gyönyörű hangja elárulta, David az. Megfordultam, és szorosan magamhoz öleltem. A könnyeim már záporoztak, de nem zavart, és úgy tűnt, David-et sem.
Fejét beletúrta a hajamba, és bele is csókolt. Elhúzódtam tőle, de csak épphogy. Belenéztem gyönyörű szemeibe. Teljesen rabul ejtett.
-Amikor Eric… tudod… - kezdte.
-Megcsókolt? – kérdeztem, hátha erre gondol.
-Igen. Nos, akkor nem éreztél semmit? – annyira félt a válaszomtól, hogy ez még inkább aranyossá tette.
-Dehogy. Én ezt a csókot imádom. – mondtam neki, majd beletúrtam a hajába, és kényszeríttettem, hogy közelebb jöjjön, ezzel ajka elérte az enyémet. Csókunk forró és szenvedélyes volt, de sajnos hamar véget ért.
-Így sokkal szebb a szemed. Mármint a kontaktlencse nélkül. Gondolom azért nem volt ilyen színű azelőtt. – állapítottam meg.
-Köszönöm. És igen, kontaktlencsét hordtam. Elég kényelmetlen volt, de azért tűrhető. Szóval megbocsátottál? – kérdezte, és szemeiben észrevehető volt a remény csillaga.
-Igen. Nem is haragudtam rád, csak kellett egy kis idő, míg feldolgozom. No meg az zavart, hogy nem bíztál meg bennem, hogy nem merted elmondani nekem, ki is vagy igazából.
-Sajnálom. – hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy elmondhattam volna, de csak nem tudtam, vajon hogy reagálsz rá, és én nem akartalak elveszíteni, ahogy most sem akarlak.
-Tudom. – mondtam. Kezemmel megfogtam az állát, és kényszeríttettem, hogy a szemembe nézzen. Rámosolyogtam.
-Egyébként, most már értesz mindent? Mármint rólam, az életemről, a családomról?
-Igen. Nessie volt is nálam, és még egyszer elmesélt mindent.
-Tényleg? Volt nálad? – kérdezte meglepetten.
-Igen. Most, nem rég.
-Értem. Ez esetben. Hölgyem… - fogta meg kezeim. – szabad egy csókot?
-Nos, nem is tudom… - vigyorogtam, majd az ajkai után kaptam.
Ez nagyon hiányzott már. Hogy jéghideg ajkait az enyémeken érezzem, karjait a derekam köré fonja, és magához szorítson, de nem úgy hogy fájjon. Nagyon vigyázott rám. Mint egy törékeny babára.
Elszakadtunk egymás ajkaitól, majd hirtelen felemelt, és a karjai közt vitt el a kocsijáig. Beültetett, majd megvárta, míg bekötöm a biztonsági övem.
-Elviszlek valahová. – jelentette ki.
-Rendben.
-Akkor? Indulhatunk?
-Persze. – rámosolyogtam, majd beindítottam a motort, és szélsebesen szeltük át az utakat.



(David szemszöge)

Mérhetetlenül boldog voltam most, hogy megbocsátott nekem. Tudom, most jött el a megfelelő alkalom, hogy megmutassam neki azt a csodálatos rétet. Az erdő felé vettem az irányt, és szélsebesen szeltem át a tájat.
Az autóban ismét nem szóltunk egymáshoz, de ez most nem volt kínos. Ahogy észrevettem, Doroty a mellettünk elsuhanó tájat figyelte, én pedig őszintén szólva, őt. Hihetetlen, hogy ő, egy ilyen jólelkű teremtés, pont velem legyen. Velem, egy mocskos, lelketlen vámpírral, aki ráadásul a Volturi család tagja. Nagyon szeretem a családom természetesen, Aput, vagyis Arot, Marcus-t, Caius-t, Alec-et, Felix-et, mindenkit. De hát mégis csak Volturik vagyunk. Ők emberi vérrel táplálkoznak, persze engem ez nem avar, de mi van, ha Doroty-t igen. Ha nem tetszik neki a családom. A szeretteim. Bele se merek gondolni.
Megérkeztünk, gyorsan leparkoltam az autót, majd kiszálltam, és Doroty-nak is segítettem.
-Megjöttünk. – mosolyogtam.
-És pontosan hol is vagyunk?
-Az erdőben. Nem messze Forks-tól. Tudod, múltkor, amikor elmentem… nos…
-Igen? Nyugodtan mondhatod.
-Szóval mikor múltkor elmentem vadászni… - gyorsan Doroty-ra pillantottam, vajon milyen az arckifejezése, de semmi különös. Csak várta, hogy befejezzem. – találtam egy gyönyörű helyet, itt nem messze. Sajnos oda már nem tudok elmenni kocsival, úgyhogy futnunk kéne. – mondtam bátortalanul.
-Sajnálom, de én nem vagyok túl jó futó. – vigyorgott.
-Oh. Ne haragudj, rosszul fogalmaztam. Úgy értettem, nekem kéne futnom, neked pedig fel kéne másznod a hátamra. Persze, csak ha ez neked nem kellemetlen. Sétálhatunk is, csak úgy több óra lenne az út.
-Dehogy. Semmi gond. Nekem megfelel a futás. – mosolyogtam.
-Ez esetben. – úgy helyezkedtem, hogy könnyű legyen neki felmásznia.
Gyorsan fel is ugrott a hátamra, kezeit a nyakam köré fonva kapaszkodott, és arcát eltakarta a nyakamnál.
Mikor teljesen biztos volta benne, hogy nem eshet semmi baja, neki iramodtam, és már futottunk is.
-Ez irtózatosan jó. – nevetett. Fejét előhúzta, és az enyém, mellé rakta, úgy figyelte a tájat.
Úgy tűnt, nem fáj neki annyira a szeme, hogy újra elrejtse. Pár perc múlva megérkeztünk, lemászott a hátamról, kinyújtóztatta az izületeit, majd meg fogtam a kezét és elkezdtem húzni, de ő visszarántott, és ajkaim után nyúlt. Először meglepődtem, de természetesen viszonoztam. Az először gyengéd csókból egyre szenvedélyesebb lett, egészen addig, míg kénytelen voltam elhúzódni, nehogy valami kárt tegyek benne. A torkom már nagyon égett mámorító illatától, így nem tehettem mást.
Levegő után kapkodva álltunk egymás előtt.
-Sajnálom. De nem akarok kárt tenni benned. – mondtam szaggatottan.
-Semmi gond. Viszont megmagyaráznád, hogy miért is tennél bennem kárt? – kérdezte.
-Az illatod. Bár állatvéren élek, de a te illatod… Huh… Eléggé kapar miatta a torkom.
-Oh, értem. Nagyon sajnálom. Ez esetben akkor tartok egy kis távolságot, nehogy rosszul legyél. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. – mondta bűntudatosan és hátrált néhány lépést.
Saját magát hibáztatja. Nem hiszem el.
-Ne merészeld. – mosolyogtam, és visszarántottam magamhoz. – Itt maradsz. Nem lesz semmi bajom. Inkább magadat kéne féltened. – mosolyogtam.
-Oh, uram, én annyira megijedtem. Kérem, azonnal vigyen haza a mamámhoz. – mondta gúnyosan, majd újra megcsókolt.
Ismét rabul ejtett, mint minden egyes csóknál, de most már ő maga húzódott el egy kis idő után, nehogy „kárt” tegyen bennem.
-Hihetetlen vagy. – csodálkoztam mosolyogva.
-Igen? Ennek igazán örülök. Viszont lenne egy kérdésem?
-Mond csak!
-Szóval, ez lenne az a csodálatos hely, amit meg akartál mutatni?
-Oh, annyira sajnálom. Teljesen elfelejtettem. Gyere! – megfogtam a kezét, majd magam után húztam. Sétáltunk nagyjából 10 métert, és már látható is volt az én gyönyörű rétem…


(Doroty szemszöge)

Amint megpillantottam a rétet, amit David fedezett fel, elámultam. Csodás volt. A fű nedves volt, a mellette zuhanó vízesés miatt, az apró virágok beterítették az egész teret. Ámulatba ejtő volt a táj. David nyakába ugrottam, és megöleltem. Szorosan karjaiba zárt, de nem túl erősen. Arcon csókoltam, majd megfogtam a kezét, és odahúztam a szikla széléhez, ahol teljesen eláztunk a vízesés miatt. David szorosan fogott magához, nehogy leessek.
-David, ez csodálatos. Köszönöm, hogy elhoztál ide. – mosolyogtam rá. – Tudod, arra gondoltam, leülhetnénk a fűbe.
-Rendben. Nekem nagyon tetszik az ötlet. – vigyorgott. – Egy perc és jövök, csak elmegyek a kosihoz egy plédért. Nagyon vigyázz magadra, és gyere arrébb, a szakadéktól. – mondta határozottan.
Egyik lábamat előre raktam, és épp készültem a másikat is, amikor az megcsúszott, és én hátra estem, le, a szakadékba…

Szerintem azért elég izgalmas lett, úgyhogy remélem megér nektek 15 kommentárt! Puszi: Toti

Robert Pattinson + Friss!

Sziasztok!

Először is nagyon so boldog 24. születésnapot kívánok Robert Pattinson-nak!(L) -->

Mivel ma az ő drág aszületésnapja van, felrakom a 34. fejezetet. Bár nagyon elszomorítottatok, azzal az össz-vissz 4. kommentárral...:'( Ez egyébként azért sem jó, mert ilyenkor azt hiszem, hogy rossz lett a fejezet, és nincs kedvem tovább írni... Úgyhogy most ehhez a 34. fejezethez sok sok komit kérek szépen.*könyörgő szemmel néz*

Jó olvasást: Toti

34. fejezet

(Doroty szemszöge)

-Jesszusom! Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem pár oktávval feljebb. Persze, persze nagyon jó barátnők vagyunk, de azért nem szívesen lépek ki úgy a zuhanyzómból, hogy vele kerüljek szembe.

-Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. Csak úgy gondoltam, hogy a történtek után, szükséged lehet valakire, akinek kiöntheted a szíved.

Lehajtotta a fejét, és annyira látszott rajta, hogy tényleg sajnálta, és megbánta. Tudom, hogy ő is pont ugyanolyan, mint David, és ő is hazudott nekem, de valahogy azt mégis másnak érzem. Nessie szeret, hisz látszik rajta. David pedig, tudom, hogy már mondta, de nem is nagyon tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva.

Hezitáltam egy kicsit, majd gyorsan kiszálltam a zuhanyzóból, odaszaladtam hozzá, majd jó szorosan megöleltem. Nem lepődött meg. Mondjuk mit is, várok, egy… nos egy vámpírtól.

Furcsa kimondani ezt a szót. Vámpír. Még gondolatban is. Egészen eddig azt hittem, nem léteznek, most pedig kiderül, hogy a barátnőm, a pasim, és egy olyan család, akik közel állnak a szívemhez, mind azok. Persze nem félek tőlük, hisz tudom, sosem bántanának. Még ha embervérrel is táplálkoznának, akkor sem. Legalábbis remélem. Elég nehezen tudom felfogni, ezt az egészet. Pedig már aludtam is rá egyet, de még mindig nem értek semmit. Remélem Nessie majd, segít ebben. Is.

-Semmi gond. Örülök, hogy itt vagy. – kicsit távolabb húzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek, és csak most vettem észre valami nagyon különös dolgot. A mindig vidám, hiperaktív barátnőmnek most egy szomorú, életunt mása állt előttem.

-De mesélj, valami gond van? Történt valami? – kérdeztem meg tőle.

Felemelte a fejét és a szemembe nézett.

-Nos, Jacob elment két napja a haverjával, Paul-lal… ööö… kirándulni, a hegyekbe. Azt ígérte minden nap legalább egyszer felhív. Tegnap előtt, az első nap háromszor is felhívott, de tegnap egyáltalán nem, és ma sem jelentkezett még. Nagyon aggódok. Mi van, ha történt vele valami? – kérdezte meg ijedten.

-Nyugodj meg, biztos nem történt semmi. Lehet, hogy csak lemerült a telefonja, vagy elhagyta, vagy ahogy mondtad a hegyekbe mentek. Lehet, hogy ott nincs térerő. Bármi megeshet. Biztos nincs semmi baja. – nyugtatgattam.

-Éreztél már úgy, valamelyik szeretteddel kapcsolatban, hogy valami nagyon rossz történt vele? Hogy előre megjósoltad, hogy történni fog vele valami? – kérdezte. Megráztam a fejem. –nos, velem most pont ez történik. Érzem, hogy Jacobnak valami baja esett. És a legszörnyűbb, hogy nem tudok róla semmit. Ezért is jöttem ide, hogy elterelődjön a figyelmem, és segítsek neked. – magyarázta.

-Nagyon örülök, hogy itt vagy. Egyébként is beszélni akartam veled.

-Tényleg? Mikor? És egyáltalán miért? – lepődött meg.

-Akkor gondoltam rá, hogy átmegyek hozzád, mikor David elment. Nagyon összezavarodtam, és nem értettem semmit abból, amit David mondott. És ezért támadt az az ötletem, hogy beszélek veled. Nem tudom, mondta-e neked, de elmondott nekem egy-két dolgot. – fintorogtam.

Hihetetlen, hogy átvert. Még mindig nagyon dühös vagyok rá. Persze, tudom, ha megbocsátottam Nessie-nek, legalábbis a jelek szerint, különben nem ölelném itt, akkor neki is meg kéne. De nem bírok. Nem bírom elfelejteni, hogy hazudott nekem, hogy átvert.

-Igen, mondta. De most szerintem öltözz fel előbb, és utána mindent megbeszélhetünk, ha valami kérdésed van, arra pedig készségen válaszolok. – mondta nagyon kedvesen, majd kisétált a fürdőszobából.

-Rendben. Köszönöm. – kiáltottam utána.

Gyorsan felvettem a kikészített ruhákat, s miközben fésültem a hajam, azon gondolkodtam, vajon mit nem tudhatok még Davidről, vagy Nessie-ről, vagy akár az egész Cullen családról. Mindenről. Hisz az életben annyi titok van. Mindenki titkol magáról, vagy másról valamit. Bármit.

Kimentem és megláttam Nessie-t, amint az íróasztalom fölötti parafatáblán lévő fényképeket nézte. De amint beléptem, már fordult is felém. Úgy tűnik az igaz, hogy sokkal jobb a hallásuk.

-Már készen is vagy? – kérdezte meg.

-Igen. Üljünk le a kanapéra! – ajánlottam fel.

Mindketten leültünk a kényelmes bőr kanapémra, és elkezdtünk beszélgetni.

-Akkor kérdezhetek tőled dolgokat?

-Persze. Csak nyugodtan.

-Oké. Nagy gond lenne, ha arra kérnélek, mondj el mindent rólatok. Persze, David már elmesélte, de én leragadtam ott, hogy vámpírok vagytok. – hangosan kimondani még furcsább. Ahogy kiejtem azt a szót ˇvámpír”, egy kicsit megrémülök.

-Rendben. Szóval, mint már tudod, vámpírok vagyunk. David, a családom, és persze rajtunk kívül még nagyon sokan élnek a földön. Én igazság szerint félvér vagyok, ami annyit tesz, hogy az anyukám ember volt még, amikor megszült. Apu, aki nem más, mint Edward, még akkor jött össze Anyuval, Bellával, amikor ő még ember volt. Szerették egymást. Összeházasodtak, és a mézes heteken fogantam én. Anyu majdnem belehalt a szülésbe, így Apu kénytelen volt átváltoztatni, hacsak nem akarja elveszíteni. Tudod, Apu úgy képzeli, a vámpírok lelketlen, gonosz teremtmények, még mi is. Úgyhogy megszülettem én. Hallhatatlanok vagyunk, hisz már meghaltunk. Nem tudunk öregedni, az örök idők végezetéig annyi idősek maradunk, ahány évesen átváltoztunk. Az emberekhez képest sokkal gyorsabban tudunk futni, a hallásunk és a látásunk kitűnő, még éjszaka is. Az enyém is, csak nem annyira, mint a teljes vámpíroknak. Hihetetlenül erősek vagyunk. És persze némelyikünknek különleges képessége is van. A bőrünk kőkemény, és a napfényben csillog, akár egy gyémánt. Ezért nem mehetünk suliba, ha süt a nap, vagy ilyesmi. Oh, és a bőrünk még jéghideg is. Ráadásul.

-Oké. Egyelőre ennyi elég. – mosolyogtam. – És az igazi vámpírok, mármint akik teljesen azok, ők hogy keletkeznek?

-Ha ez vámpír megharap egy embert, és meg tudja állni, hogy… szóval… - nem akarta kimondani, félt attól, hogyan reagálok.

-Mond csak nyugodtan. – mosolyogtam rá.

-Rendben, szóval, ha meg tudja állni, hogy ne szívja ki az összes vérét az embernek, akkor elindul egy bizonyos átváltozás. Ez nagyon fájdalmas, és három napig tart. Úgy érzed, mindened szétég, a csontjaid borzalmasan fájnak, egy szóval pokoli. Ezért is Carlisle csak akkor változtat át bárkit is, ha nincs más választása. Aput is ezért tette vámpírrá. Tudod, Apu 1901-ben született, és 1918-ban talált rá Carlisle. Spanyolnáthában haldokolt, az Apukája és az Anyukája már meghalt. Ígyhát úgy döntött, mivel amúgy is egyedül volt, és már gondolt arra, hogy szerez magának egy társat, úgy döntött, most megteszi. Először őt, majd a feleségét Esme-t az én nagymamám változtatta át.

-És milyen különleges képességekről beszéltél? – kérdeztem meg.

-Hát, Apunak az a képessége, hogy olvasni tud az emberek és vámpírok gondolatában, kivéve Anyuéban. Persze, az övében is tud, de csak akkor, ha Anyu engedi. Ugyanis neki az a képessége, hogy van egy elmebéli pajzsa. Amit ki tud terjeszteni másokra is, ezáltal megvédi őket. Ha például Anyu kiterjeszti a pajzsát Apura, akkor Apu tud olvasni a gondolataiban. Ez így világos? – kérdi, hogy képben legyek.

-Igen. Eddig értem.

-Remek. Alice-nek az, hogy látja a jövőt. Persze csak addig, míg az emberek azon az úton járnak. A látomásai a döntéseink alapján változnak. Jasper-nek az, hogy érzi mások érzéseit. Vágyait, hogy hogy érzik magukat. Viszont ez sajnos elég rossz is. Mármint, ha valaki nagyon dühös, ő is dühös lesz. Ha valaki nagyon boldog, ő is boldog lesz. Oh, és persze irányítani is tudja az érzéseket. Például le tud nyugtatni valakit, ha ő épp ideges, vagy elszomoríthatja, felvidíthatja, bármi. Emmett-nek igazság szerint nincs különleges képessége, talán annyi, hogy ő a szokásosnál is erősebb.

-Értem. És csak nektek, mármint Cullenek-nek van különleges képességeitek?

-Nem, nem, dehogy. A legtöbb vámpírnak van valamilyen. Tudod, van egy család, egy klán, a Volturi. Ők olyanok a vámpír életben, mint mondjuk Angliában a királyi család. Ők egy nagyon régi, nemes klán, akinek három vezetője van. Aro, Caius, és Marcus. Ők vezetik, ők döntenek a törvényekről, ők büntetik a vámpírokat, ha elkövetnek valamit, ők bíráskodnak, mindent ők csinálnak. A vezetőjüknek, Aronak egy olyan képessége van, hogy ha megérint valakit, minden eddigi, és mostani gondolatát láthatja. A Volturi igazából olyan vámpírokat fogadnak be maguk közé, akiknek különleges képességük van. Volterrában, Olaszországban élnek. Ám ők nem olyanok, mint mi. Vagyis ők emberi vérrel táplálkoznak.

-Oh. Akkor erről beszélt David. Hogy a családja, nem a legjobb.

-Igen. De David nagyon kedves, és nagyon kedvelem őt.

-Igen, én is. Sajnos. Csak annyira dühös vagyok rá, és nem tudok megbocsátani neki. – a könnyeim elkezdtek folyni, nem is tudom, miért.

-Nézd, hallgass a szívedre. Az sosem vezet félre. Ha tényleg szereted, meg tudsz neki bocsátani, és elfelejted ezt a kis malőrjét. Hisz nekem is megbocsátottál, remélem.

-Igen, igen. Persze. Megbocsátottam. Csak akkor is olyan nehéz. Szeretem, és pont ezért nehéz. Nem hiszem el, hogy nem bízott meg bennem. Hogy nem mondta el. Mert az nem zavar, hogy az, ami, csak az, hogy nem mondta el.

-Igen, ezt értem. De nem tehetett mást. Tudod, ha egy embernek elmondja egy vámpír, hogy kik vagyunk vagy átváltoztatja az, akitől megtudta, vagy megöli. Így rendelkezett a Volturi. Szóval, neki még nehezebb volt, hisz ő maga is Volturi. Aro, Caius és Marcus negyedik testvére, aki már réges régen meghalt, Patrick, David édesapja volt. Így ő is a vezető klán tagja.

-Oh. Értem. Ez mondjuk, megváltoztat pár dolgot, de akkor is nehéz.

-Nézd, gondold át, és majd még úgyis beszélünk. Jah, és lenne még valami. A rezervátumban élő indiánok egy része egy törzset alkotnak. Vagyis egy falkát. Akik vérfarkasokból állnak. Nem bántják az embereket, hanem arra születtek, azért változtak át, hogy megakadályozzák a vámpírok mészárlásait. Bármikor farkas formát tudnak ölteni, és bármikor vissza is tudnak változni. De velünk, a Culennekkel, még réges régen szerződést kötöttek, hogy ha nem lépünk át egy bizonyos határt, nem ölünk embert, és nem változtatunk át senkit, akkor nem mondják el a embereknek, kik is vagyunk valójában. Jacob is…

-Jacob is mi?

-Jacob is egy közülük.

-Oh. Szóval akkor gondolom, nem is kirándulni ment a hegyekbe.

-Nem. Találtak egy nyomot, ami egy nomád vámpíré lehet, és őt követik. És pont ezért félek. Persze, a vérfarkasok hatalmasok, sokkal nagyobbak, mint egy átlagos farkas, és erősebbek is, ezért is tudják megölni a vámpírokat, de félek, mi van, ha az, akit követtek, megölték őket.

-Nyugodj meg, ez nem történhet meg. Biztos nem történik ilyesmi.

-Remélem.

-Mesélj a Volturi-ról. Milyenek?

-Nos, nagyon erősek, és minden tők uralnak, és uralni is akarnak. Viszont mindig igazságosan döntenek az emberek, illetve vámpírok életéről. Rendszerint jól kivizsgálják az ügyet. Aro nagyon kedves teremtés, már ha az akar lenni. Marcus elég komoly, nem beszél túl sokat, egy kicsit visszahúzódó. Caius pedig, nos, ő, nem is tudom. Ő Caius.

-Értem. – mosolyogtam.

-Tudod, arra gondoltam, hogy egyik délután elmehetnénk Seattle-be vásárolni, meg mozizni. Egyszóval tartani egy amolyan csajos délutánt. – kacsintott rám.

Nagyon jó ötletnek tartottam, így legalább elfelejtem a David-del kapcsolatos problémáim és kikapcsolódok egy kicsit.

-Szívesen. Ez nagyon jó ötlet. – mosolyogtam. – Mondjuk Hétfőn? Suli után. Keddre amúgy se kell sokat tanulni.

-Rendben. Nekem jó, ha neked is. Nagy gond lenne, ha Alice is jönne? Szerintem tuti nem tudja megállni, hogy ne menjen el vásárolni. – nevetett.

Én is vele együtt kacagtam. Nem nagyon ismerem még Alice-t, de annyit már tudok róla, hogy imád vásárolni, és elég hiperaktív.

-Nem, dehogy. Csak örülnék neki.

-azért vigyázz, ha egyszer Alice beindul, szerintem akár még egy egész boltot is megvesz neked – vigyorgott. – De egyébként nagyon jó kis nagynéni. Imádom.

-El tudom képzelni.

-Igen. Figyelj, én most megyek, és akkor majd felhívlak még. Meg Hétfőn amúgy is találkozunk a suliban.

-Oké. Akkor, szia. – felkeltünk, és még egyszer jó erősen megöleltem. Ő visszaölelt, és éreztem hideg bőrét, de cseppet se zavart. Most csak megnyugtatott az érzés, hogy van velem valaki, akiben megbízhatok, a történtek után is, és akire számíthatok. Aki nem csap be minden másodpercben, és nem használ ki. Egy igazi barátnő.

-Szia. – mondta nekem, majd kiugrott az ablakomon. Úgy tűnik ez már amolyan bejárattá vált hozzám.

Vettem egy mély lélegzetet, majd mivel nem jutott más eszembe, elkezdtem megcsinálni a leckét. Elég gyorsan elkészültem vele, nem jelentett különösebb gondot, majd úgy döntöttem, odaülök a laptopomhoz, és megnézem, történt-e valami. Elég sok közösségi portálon fent vagyok, mondjuk, nem szoktam használni őket. Az igazság az, hogy szinte sosem gépezek. Nem is tudom, miért, általában fáj tőle a szemem, meg a fejem is, egyszóval nem érdekel ez az egész Internet dolog.

Nem tudtam mit csinálni. Felkeltem az asztaltól, és visszafeküdtem a baldahinos ágyamra. Imádom ezt az ágyat. Olyan kényelmesen süppedek bele, mintha nem is feküdnék, egyszerűen csak szállnék.

Csak feküdtem az ágyon, és néztem a plafont, már ami látszott belőle, a baldahin miatt. Egy kis idő után meguntam, hogy unatkozzam, felpattantam, felkaptam a mobilom, és elindultam a parkba. Bár Forks elég kicsi, mégis van egy gyönyörű, hatalmas parkja. Nagyon szeretem. Mikor nem tudom, mit csináljak, vagy egy kicsit szomorú vagyok, ki szoktam ide jönni. Most is így tettem. Beültem a kocsimba, és szélsebesen száguldani kezdtem a kiszemelt célpont felé. Hamar odaértem. Leparkoltam az autót, majd bementem a parkba. Kis séta után, leültem egy padra, és néztem az eget. Furcsa mód, még mindig szép idő volt Forksban. Pedig ez nem gyakran fordul elő errefelé.

Hirtelen felkaptam a fejem. Egy kis mocorgásra lettem figyelmes, az egyik bokor mögül jött a hang. Odapillantottam, és mikor előugrott egy kis nyuszi, nagyot nyeltem. Hihetetlen, hogy hogy megijedtem. Hiszen mi lehetett volna ott.

Mégis, elég rossz érzésem támadt. Mintha valaki figyelt volna, csak nem tudom ki, honnan, és egyáltalán miért.

Ismét hallottam valami furcsa zajt, de sejtettem, hogy megint a kis nyuszika az, így nem foglalkoztam vele, meg is lepődtem mikor a zaj forrása megszólalt a hátam mögül.

-Leülhetek? – kérdezte meg az ismerős hang…

Remélem midnekinke tetszett. Kérlek, kérlek írjatok komikat. Minél többet írtok, annál hamarabb kapjátok az új fejezetet. És ha keveset írtok, én tényleg azt hiszem, hogy nem lett jó a feji, és akk nincskedvem írni, és akk rossz lesz a feji... Oh, és még egyszer boldog szülinapot Robert Pattinsonnak!:D Toti

32. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, csak most vettem észre, hogy kihagytam a 32. fejezetet, és rögtön a 33.-at raktam fel. Úgyhogy most itt van a 32. és remélem tetszik. Oh, és lécci írjatok komikat, ismét nem adok határt, de most is kb. 10-12 után fogom felrakni. De ha nagyon elhúzódik, akkor később. Mármint nem a 33.-at, mrt azt már felraktam, hanem a 34.-et. Szóval jó olvasást, és komizzatok: Toti

32. fejezet

(David szemszöge)

Az úton most még a szokásosnál is gyorsabban vezettem. Oda akartam már érni Doroty-hoz, minél előbb el akartam neki mondani az igazat, minél előbb vele akartam lenni.
Odakint hideg volt, legalábbis gondolom, mert az ég beborult, és a kocsiban lévő kinti hőmérő -5 °C-ot mutatott, ami tudtommal hideg, vagyis csak az embereknek az.
Megérkeztem Doroty-ék házához, kiszálltam és rögtön az ablakához surrantam. Felugrottam és bemásztam a nyílászárón. Már aludt. Akárcsak egy tündér. Egy mesebeli tündér, aki az enyém. Csakis az enyém. Nem volt szívem felébreszteni, ígyhát leültem a hatalmas kanapéra, és megcsodáltam a szobáját.
A falak valami nagyon drágának tűnő tapétával voltak lefedve, amolyan reneszánsz korabeli, amilyen Párizsban is sok volt. A padlót vörös bársony szőnyeg borította, az ablakok előtt hatalmas, nehéz burgundi vörös függönyök lógtak. Bár szinte minden vörös volt, mégis másmilyen árnyalatban, ezért gyönyörű volt.
Hatalmas szobája szerintem valamivel nagyobb volt, mint Alice szobája – a Cullen-házban ez a legnagyobb – a külön gardróbbal együtt. A szoba nagy részét a nagy baldahinos ágy foglalta el, ami pontosan ideillet ehhez a berendezéshez. Az ablak mellett, amin bejöttem egy nagy fekete bőrkanapé volt, amin én ültem. Az íróasztala velem szemben volt, rajta a legújabb Apple laptop. Az asztal wenge fából volt, a szekrények szintén. Az ággyal szemben volt a plazma TV, hogy onnan is lehessen nézni.
A falon poszterek, bekeretezett képek voltak, amin Doroty szerepelt. A szobából három ajtó nyílt. Az egyik biztos a folyosóra, a többi kettő pedig – ismerve Doroty-t – egy gardrób szobába és egy saját fürdőszobába vezet.
Egész este őt, illetve a szobáját néztem. Egy idő után körbejártam és megnéztem a személyes dolgait. Persze csak azokat, amik a szekrények tetején voltak, és valószínűleg bárki megnézhette.
Reggel, mikor felkelt a nap minden ablakon beszűrődött a meleg fény. A nap sugara megvilágította Doroty gyönyörű arcát. Furcsa volt, hogy hét ágra süt a nap, lévén, hogy Forks-ban vagyunk, szóval lesz egy kis gondom ezzel.
Mivel ma Szombat van, valószínűleg sokáig fog aludni. Már 10 óra is elmúlt s Doroty még mindig húzta a lóbőrt. A szülei már kora reggel elmentek, legalábbis a hangok alapján. Már dél is elmúlt, és ekkor Doroty már kezdett ébredezni. Pár perc múlva már teljesen éber volt, és a szemét is kinyitotta. Viszont rögtön vissza is csukta a szemébe sütő nap fénye miatt.
Amint észre vett, felkiáltott:
-Á! Te meg mit keresel itt? – ült fel az ágyában.
-Kösz! – adtam a sértődöttet.
-Nem! Nem úgy értettem! Csak… Hogy jutottál be? Nem hiszem, hogy a szüleim engedtek be. És… mennyi az idő? – az éjjeli szekrényén lévő órára pillantott és mikor meglátta, hogy már elmúlt dél elcsodálkozott.
-Jesszusom, már ennyi az idő? Te mikor jöttél?
-Szóval te már kora reggel is csak kérdezősködni tudsz? – mosolyogtam rá. – És még csak egy csókot se kapok köszönésképp!
-De.
Ő is mosolygott. A ragyogó fehér fogairól visszaverődött a nap fénye. Felálltam a kanapéról, és elindultam az ágya felé, miközben ő kitakarózott, és kitárt karokkal várt. Mikor odaértem hozzá rögtön neki estünk egymás ajkainak. Hátradöntöttem az ágyra, és a kulcscsontját hintettem be csókokkal. Éreztem, már nem tart soká, hogy anélkül, hogy bántanám, folytathatnánk ezt.
Elhúzódtam tőle, és levegő után kapkodtam, ahogy ő is.
-Nos… Most már… válaszolsz… a kérdéseimre? – alig tudta kinyögni.
-Igen. – aprót bólintottam, hogy biztosítsam arról, amit mondtam, hátha nem értette, mert még én se hallottam tisztán azt, amit mondtam.
Egymás mellett feküdtünk az ágyon, Doroty a mellkasomra dőlt, és köröket rajzolt az ujjaival a hasamra.
-Szóval? Mikor jöttél? – kérdezte.
-Nagyjából hajnali 3kor.
-Mikor? És akkor hogy jutottál be? – kérdezte meglepődve.
-Az ablakon keresztül.
-Mi? És nem esett bajod? Hogy tudtál feljönni ilyen magasra?
-Ez igazán egyszerű. Lévén annak, hogy ki vagyok, szinte bármire képes vagyok.
-Tényleg. Még ezt is meg kell magyaráznod!
-Rendben. Akkor kezdem az elején. De előre szólok, hogy hosszú és bonyolult történet.
-Oké. Én figyelek.
-Szóval. Akkor kezdem. Ez egy nagyon régi történet. Az igazság az, hogy én már nem vagyok ember. Az voltam, de már nem vagyok.
-Mi? Ezt hogy érted? Akkor mi vagy? – kérdezte félően.
-Nyugalom. Figyelj. Mindent elmondok. Úgy, hogy megértsd. Csak nehezebb, ha folyton kérdezgetsz.
-Ez igaz. Rendben. Csöndben maradok. – rá mosolyogtam. Olyan aranyos.
-Igaz nem vagyok ember. Hanem más. Nem olyan, mint a többi a fajtánkban. Az az igazság, hogy… vámpír vagyok.
Dermedt csend. Ez következett. Doroty próbálta megemészteni, amit mondtam, de nem nagyon sikerült neki.
-Akkor te… vért iszol? – kérdezte félve.
-Igen. De nem embervért. Én csak állatokból táplálkozok, és azok közül is csak olyanokból, amiknél nincs szó kihalás veszélyéről. A családom azonban más. Ők a vámpírok között olyanok, mint az angoloknál a királyi család. Mi vagyunk a fő vámpírok, mi ítélkezünk, mi hozzuk a törvényeket, és minden mást is. Volterrában lakunk, Olaszországban, és a családom neve Volturi. És mivel én a család tagja vagyok, elmehetek a közeli erdőbe állatokra vadászni, mert én nem akarok szörnyeteg lenni. Nem úgy, mint a családom. Persze, megértem. Ha egyszer valaki megízlelte az emberi vért, nagyon nehéz leszokni róla.
-Vámpír. Ez csak azt jelenti, hogy vért isztok, és ennyi?
-Nem. Az embereknél jóval gyorsabbak és erősebbek vagyunk. Az érzékeink kifinomultak. Némelyikünknek különleges képessége is van, mint például…
-Mi? Ezt… ezt hogy érted?
-Hát, sokunknak van. Aronak, a nagybátyámnak, aki a Volturi vezetője, neki az a képessége, hogy ha valakihez hozzá ér, minden eddigi gondolatát hallja, illetve látja a történéseket, amik az illetővel történtek. A testvéreinek, Caiusnak és Marcusnak, akik szintén a Volturi klán vezetői, nekik nincs képességük. Janenek, aki a legfiatalabb, neki az a képessége, hogy ha arra gondol, és azt is akarja, akkor bárkit, a puszta gondolatával kínozni tud. De még rengeteg vámpírnak van különleges képessége a Volturinál is, és azoknak is, akik nem tartoznak hozzánk.
-Neked is van ilyen képességed?
-Igen. Nekem az a képességem, hogy leplezni tudom, a vámpírságommal járó képességeket. Például, ha gátolja a gyors futásomat, a nagy erőmet, csak akkor tudom használni, ha én is akarom. Az érzékeim is csak annyira lesznek jók, mint egy átlag embernek. A szememet nem tudom leplezni, azt csak kontaktlencsével tudom elfedni.
-Te kontaktlencsét hordasz?
-Igen.
-Vedd le! Kérlek! Lécci, lécci, lécci. – kérlelt, és kiskutya szemeivel mélyen a szemembe nézett.
-Na jó. – lehajtottam a fejem, és kivettem a lencséket. Pont tegnap voltam vadászni, szóval még aranybarna színű.
Visszanéztem szerelmemre, és mikor meglátta a szemem, tátott szájjal bámulta azokat. Elmerültünk egymás tekintetében. Én az ő gyönyörű mogyoróbarna szemeiben, ő, pedig az én aranybarna szemeimben.
-Gyönyörű a szemed. – mondta suttogva.
-Nos, igen. Ez is amolyan vámpír-dolog. Akik emberből táplálkoznak azoknak vérvörös szemük lesz, akik viszont csak állatokból isznak, azoknak olyan aranybarna, mint nekem. Az, pedig mindkét fajnál ugyanolyan, hogyha nem ittál egy jó ideje vért, akkor sötétbarna a szemed, mondjuk azoknál, akik emberből táplálkoznak, nekik, vöröses fekete.
Mi, mi úgy tekintünk magunkra, mint a vegetáriánusok, mert csak állati vért iszunk. A többiek, pedig a nomád vámpírok. Csak a vegetáriánusok tudnak, egy helyen élni, a többiek mindig vándorolnak, ezért is nevezzük őket nomádoknak.
-És, miért kérdezte Edward, ebédnél, hogy honnan tudsz róluk annyit? Ez valahogy nem stimmel nekem.
-Szóval, ők is vámpírok. Mármint vegetáriánus vámpírok. És pont miattuk jöttem ide, olvastam róluk Volterrában, a könyvtárban, mert ott minden egyes könyvnek, amit kiadtak, legyen az csak néhány példány, megvan az egyike. Ott, az egyik könyvben olvastam Cullenékről, hogy ők a legnagyobb vegetáriánus csoport, akik együtt élnek. Carlisle… Carlisle régen, amikor Olaszországban tanult, a Volturi tagja volt. Olvastam mindegyikőjük képességéről, és nagyon kíváncsi voltam rájuk, ezért is jöttem ide. Tudtam, a nagybátyám, Aro, sose engedne el hozzájuk, ezért azt hazudtam neki, hogy egyedül szeretnék lenni, és elmegyek pár hónapra.
-Aro? Ő volt az, aki a Cullen-házban is ott volt.
-Igen. Aki felismert, és leleplezett.
-Azt mondtad, olvastál Cullenék képességeiről. Szóval akkor nekik is van?
-Igen. Emmett képessége a nagyon nagy erő, Edward képes olvasni az emberek gondolataiban, Alice látja a jövőt, de csak addig, amíg a személy azon az úton jár. Vagyis, a jövő az emberek döntései alapján változik, ha valaki megváltoztatja a döntését, a jövője is megváltozik. Jasper érzi az emberek érzéseit, tudja milyen hangulatuk, van. Bellának egy pajzsa van, ami védi az elméjét, azonban ezt ki tudja vetni másokra is, hogy őket is védje. Ha valakin sok ideig van a pajzsa, átveszi annak a képességeit is.
-Aszta. Ez elég sok egyszerre.
-Igen, tudom, és ezért is értem, ha időre van szükséged, és azt is elfogadom, ha szakítani akarsz.
-Nem szeretnék szakítani, de tényleg szükségem lenne egy kis időre.
-Rendben. Akkor én már megyek is. – mondtam majd kiugrottam az ablakon…

Remélem tetszett, szóval komizzatok!:D