10. fejezet
Meghaltam. Biztos voltam benne, hogy ez történt velem. Mintha egy hatalmas ütés ért volna. Borzalmas volt. Összeestem, a lábaim már nem bírták tartani a testemet. Úgy éreztem, mintha az adrenalin szélsebesen száguldana az ereimben, a szívem olyan gyorsan kalapálna, hogy majd kiesne. Ha egy orvos hallotta volna – a nem létező szívem - , biztos elküldött volna a kardiológiára. Aztán még egy hatalmas ütés, és a szívem végleg megállt érezni. Eddig se dobogott, de érezni, tudott. Azonban most már ennek is vége. Tényleg meghaltam.
Másra sem tudtam gondolni, csak hogy Doroty hogy van most. Hogy mi lesz vele így, mi lesz velem így. Mi lesz velünk. Az apám hangját hallottam, de nem tudtam mit beszél. És nem is érdekelt.
Azzal a maradék kis erőmmel eldőltem a fűben, és vártam a véget…
Vajon mit csináljak most? Legszívesebben ott lettem volna Doroty mellett, de képtelen voltam odamenni. A lábaim lemerevedtek, az agyam működésképtelenné vált, csak feküdtem ott a fűben, és néztem az eget. Az eget, ami pontosan olyan gyönyörű szépségű volt, mint Doroty szeme. Káprázatos, lenyűgöző és csillogó. Dorotynak van a legszebb szeme az egész föld kerekségen. És a legszebb haja… és szája… és keze… ő világ legesleggyönyörűbb lénye.
Felkeltem. Muszáj volt odamennem hozzá, még ha tudtam, hogy semmi haszna, de látnom kellett még egy pillanatra életem gyilkosát.
Nagyon nehezen tudtam ráállni a lábaimra. Mintha nem is vámpír, hanem egy hetven éves ember lennék. Borzalom. De mégis… valahogy akkor is felemelkedtem, és futni kezdtem Doroty irányába, a parkolóba. Mikor odaértem rájöttem, jobb lett volna, ha ott maradok a fűben. Most, hogy itt állok, és látom a vérben fürdő Doroty-t, rájöttem, tényleg meghaltam. Ő ölt meg, a halálával.
A teste körül csak Carlisle, Bella és Edward állt. Nem csodáltam, hogy a többiek nem bírtak ott maradni, a szagtól én is megéheztem, ami azért elég nagy szó, de mégis képtelen lettem volna bántani Doroty-t.
Közelebb mentem hozzá, és ahogy megláttam kíntól eltorzult arcát, leborultam mellé, kezeim közé vettem az övét, és sírni kezdtek… könnyek nélkül. Még élt, a szeme nyitva volt, szájával mondani akart valamit, de már nem tudott értelmes szavakat kiadni telt ajkain.
Carlisle nagyot sóhajtott, majd mélyen a szemembe nézett:
- Még megmentheted. – ezt hallva, olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor az emberrel – ez esetben vámpírral – csoda történik. Ez is ilyen volt.
- Ha átváltoztatod. – nyögte ki Carlisle. És ekkor volt, mikor rájöttem, hogy Isten vámpírokkal nem tesz csodát.
- Nem. Azt nem lehet. Nem lehet! – kiáltottam.
Apám odajött, de nem olyan közel. Látszott rajta, hogy küszködik a szomjával.
- Fiam, tedd meg. Ha szereted, meg teszed.
- Nem lehet. – mondogattam.
- Már miért ne lehetne?
- Mi van… mi van, ha átváltoztatom, és emiatt megutál? – böktem ki nagy nehezen félelmem.
- David, nem akarod beleszólni, de én hallottam a gondolatait. Az tette volna a legboldogabbá, ha átváltoztatod. Mindennél jobban szeretett, és veled akart maradni. Örökre. Pont mint az én Bellám. Hidd el, én sem akartam megtenni, de aztán mégis megtettem, hogy megmentsem. Inkább utáljon meg, ne szóljon hozzá, mint hogy tudjam, már nem létezik.
- Igazat mond. Alig akart átváltoztatni. – mosolygott kedvesére Bella.
- Rendben. Megteszem.
Nagyon nem szerettem volna megtenni, de Edward-nak igaza volt. Inkább gyűlöljön meg, minthogy már ne éljen. A haját elsöpörtem a nyakából, és odahajoltam a hatalmas ütőeret, amiben csak úgy csordogált az édes nedű. A torkom egyre jobban kapart. Kinyitottam a számat, és a fogaim belemélyesztettem kedvesem hártyaszerű bőrébe…
Nagyon sajnálom, hogy ennyire későn jött az új fejezet, így is az én Drága Dorocom miatt fejeztem be:)<3 Tényleg nagyon sajnálom, borzasztóan, csak nincs nagyon ichletem. Mármint maga a történet már megvan, csak azt nem tudom, hogy hogyan írjam le...:S De azért remélem tetszett. Most megpróbálom hamar hozni a következőt.:) Lécci komizzatok, vagy chat-be írjatok:) Puszi: Toti
