Sajnálom, csak most vettem észre, hogy kihagytam a 32. fejezetet, és rögtön a 33.-at raktam fel. Úgyhogy most itt van a 32. és remélem tetszik. Oh, és lécci írjatok komikat, ismét nem adok határt, de most is kb. 10-12 után fogom felrakni. De ha nagyon elhúzódik, akkor később. Mármint nem a 33.-at, mrt azt már felraktam, hanem a 34.-et. Szóval jó olvasást, és komizzatok: Toti
32. fejezet
(David szemszöge)
Az úton most még a szokásosnál is gyorsabban vezettem. Oda akartam már érni Doroty-hoz, minél előbb el akartam neki mondani az igazat, minél előbb vele akartam lenni.
Odakint hideg volt, legalábbis gondolom, mert az ég beborult, és a kocsiban lévő kinti hőmérő -5 °C-ot mutatott, ami tudtommal hideg, vagyis csak az embereknek az.
Megérkeztem Doroty-ék házához, kiszálltam és rögtön az ablakához surrantam. Felugrottam és bemásztam a nyílászárón. Már aludt. Akárcsak egy tündér. Egy mesebeli tündér, aki az enyém. Csakis az enyém. Nem volt szívem felébreszteni, ígyhát leültem a hatalmas kanapéra, és megcsodáltam a szobáját.
A falak valami nagyon drágának tűnő tapétával voltak lefedve, amolyan reneszánsz korabeli, amilyen Párizsban is sok volt. A padlót vörös bársony szőnyeg borította, az ablakok előtt hatalmas, nehéz burgundi vörös függönyök lógtak. Bár szinte minden vörös volt, mégis másmilyen árnyalatban, ezért gyönyörű volt.
Hatalmas szobája szerintem valamivel nagyobb volt, mint Alice szobája – a Cullen-házban ez a legnagyobb – a külön gardróbbal együtt. A szoba nagy részét a nagy baldahinos ágy foglalta el, ami pontosan ideillet ehhez a berendezéshez. Az ablak mellett, amin bejöttem egy nagy fekete bőrkanapé volt, amin én ültem. Az íróasztala velem szemben volt, rajta a legújabb Apple laptop. Az asztal wenge fából volt, a szekrények szintén. Az ággyal szemben volt a plazma TV, hogy onnan is lehessen nézni.
A falon poszterek, bekeretezett képek voltak, amin Doroty szerepelt. A szobából három ajtó nyílt. Az egyik biztos a folyosóra, a többi kettő pedig – ismerve Doroty-t – egy gardrób szobába és egy saját fürdőszobába vezet.
Egész este őt, illetve a szobáját néztem. Egy idő után körbejártam és megnéztem a személyes dolgait. Persze csak azokat, amik a szekrények tetején voltak, és valószínűleg bárki megnézhette.
Reggel, mikor felkelt a nap minden ablakon beszűrődött a meleg fény. A nap sugara megvilágította Doroty gyönyörű arcát. Furcsa volt, hogy hét ágra süt a nap, lévén, hogy Forks-ban vagyunk, szóval lesz egy kis gondom ezzel.
Mivel ma Szombat van, valószínűleg sokáig fog aludni. Már 10 óra is elmúlt s Doroty még mindig húzta a lóbőrt. A szülei már kora reggel elmentek, legalábbis a hangok alapján. Már dél is elmúlt, és ekkor Doroty már kezdett ébredezni. Pár perc múlva már teljesen éber volt, és a szemét is kinyitotta. Viszont rögtön vissza is csukta a szemébe sütő nap fénye miatt.
Amint észre vett, felkiáltott:
-Á! Te meg mit keresel itt? – ült fel az ágyában.
-Kösz! – adtam a sértődöttet.
-Nem! Nem úgy értettem! Csak… Hogy jutottál be? Nem hiszem, hogy a szüleim engedtek be. És… mennyi az idő? – az éjjeli szekrényén lévő órára pillantott és mikor meglátta, hogy már elmúlt dél elcsodálkozott.
-Jesszusom, már ennyi az idő? Te mikor jöttél?
-Szóval te már kora reggel is csak kérdezősködni tudsz? – mosolyogtam rá. – És még csak egy csókot se kapok köszönésképp!
-De.
Ő is mosolygott. A ragyogó fehér fogairól visszaverődött a nap fénye. Felálltam a kanapéról, és elindultam az ágya felé, miközben ő kitakarózott, és kitárt karokkal várt. Mikor odaértem hozzá rögtön neki estünk egymás ajkainak. Hátradöntöttem az ágyra, és a kulcscsontját hintettem be csókokkal. Éreztem, már nem tart soká, hogy anélkül, hogy bántanám, folytathatnánk ezt.
Elhúzódtam tőle, és levegő után kapkodtam, ahogy ő is.
-Nos… Most már… válaszolsz… a kérdéseimre? – alig tudta kinyögni.
-Igen. – aprót bólintottam, hogy biztosítsam arról, amit mondtam, hátha nem értette, mert még én se hallottam tisztán azt, amit mondtam.
Egymás mellett feküdtünk az ágyon, Doroty a mellkasomra dőlt, és köröket rajzolt az ujjaival a hasamra.
-Szóval? Mikor jöttél? – kérdezte.
-Nagyjából hajnali 3kor.
-Mikor? És akkor hogy jutottál be? – kérdezte meglepődve.
-Az ablakon keresztül.
-Mi? És nem esett bajod? Hogy tudtál feljönni ilyen magasra?
-Ez igazán egyszerű. Lévén annak, hogy ki vagyok, szinte bármire képes vagyok.
-Tényleg. Még ezt is meg kell magyaráznod!
-Rendben. Akkor kezdem az elején. De előre szólok, hogy hosszú és bonyolult történet.
-Oké. Én figyelek.
-Szóval. Akkor kezdem. Ez egy nagyon régi történet. Az igazság az, hogy én már nem vagyok ember. Az voltam, de már nem vagyok.
-Mi? Ezt hogy érted? Akkor mi vagy? – kérdezte félően.
-Nyugalom. Figyelj. Mindent elmondok. Úgy, hogy megértsd. Csak nehezebb, ha folyton kérdezgetsz.
-Ez igaz. Rendben. Csöndben maradok. – rá mosolyogtam. Olyan aranyos.
-Igaz nem vagyok ember. Hanem más. Nem olyan, mint a többi a fajtánkban. Az az igazság, hogy… vámpír vagyok.
Dermedt csend. Ez következett. Doroty próbálta megemészteni, amit mondtam, de nem nagyon sikerült neki.
-Akkor te… vért iszol? – kérdezte félve.
-Igen. De nem embervért. Én csak állatokból táplálkozok, és azok közül is csak olyanokból, amiknél nincs szó kihalás veszélyéről. A családom azonban más. Ők a vámpírok között olyanok, mint az angoloknál a királyi család. Mi vagyunk a fő vámpírok, mi ítélkezünk, mi hozzuk a törvényeket, és minden mást is. Volterrában lakunk, Olaszországban, és a családom neve Volturi. És mivel én a család tagja vagyok, elmehetek a közeli erdőbe állatokra vadászni, mert én nem akarok szörnyeteg lenni. Nem úgy, mint a családom. Persze, megértem. Ha egyszer valaki megízlelte az emberi vért, nagyon nehéz leszokni róla.
-Vámpír. Ez csak azt jelenti, hogy vért isztok, és ennyi?
-Nem. Az embereknél jóval gyorsabbak és erősebbek vagyunk. Az érzékeink kifinomultak. Némelyikünknek különleges képessége is van, mint például…
-Mi? Ezt… ezt hogy érted?
-Hát, sokunknak van. Aronak, a nagybátyámnak, aki a Volturi vezetője, neki az a képessége, hogy ha valakihez hozzá ér, minden eddigi gondolatát hallja, illetve látja a történéseket, amik az illetővel történtek. A testvéreinek, Caiusnak és Marcusnak, akik szintén a Volturi klán vezetői, nekik nincs képességük. Janenek, aki a legfiatalabb, neki az a képessége, hogy ha arra gondol, és azt is akarja, akkor bárkit, a puszta gondolatával kínozni tud. De még rengeteg vámpírnak van különleges képessége a Volturinál is, és azoknak is, akik nem tartoznak hozzánk.
-Neked is van ilyen képességed?
-Igen. Nekem az a képességem, hogy leplezni tudom, a vámpírságommal járó képességeket. Például, ha gátolja a gyors futásomat, a nagy erőmet, csak akkor tudom használni, ha én is akarom. Az érzékeim is csak annyira lesznek jók, mint egy átlag embernek. A szememet nem tudom leplezni, azt csak kontaktlencsével tudom elfedni.
-Te kontaktlencsét hordasz?
-Igen.
-Vedd le! Kérlek! Lécci, lécci, lécci. – kérlelt, és kiskutya szemeivel mélyen a szemembe nézett.
-Na jó. – lehajtottam a fejem, és kivettem a lencséket. Pont tegnap voltam vadászni, szóval még aranybarna színű.
Visszanéztem szerelmemre, és mikor meglátta a szemem, tátott szájjal bámulta azokat. Elmerültünk egymás tekintetében. Én az ő gyönyörű mogyoróbarna szemeiben, ő, pedig az én aranybarna szemeimben.
-Gyönyörű a szemed. – mondta suttogva.
-Nos, igen. Ez is amolyan vámpír-dolog. Akik emberből táplálkoznak azoknak vérvörös szemük lesz, akik viszont csak állatokból isznak, azoknak olyan aranybarna, mint nekem. Az, pedig mindkét fajnál ugyanolyan, hogyha nem ittál egy jó ideje vért, akkor sötétbarna a szemed, mondjuk azoknál, akik emberből táplálkoznak, nekik, vöröses fekete.
Mi, mi úgy tekintünk magunkra, mint a vegetáriánusok, mert csak állati vért iszunk. A többiek, pedig a nomád vámpírok. Csak a vegetáriánusok tudnak, egy helyen élni, a többiek mindig vándorolnak, ezért is nevezzük őket nomádoknak.
-És, miért kérdezte Edward, ebédnél, hogy honnan tudsz róluk annyit? Ez valahogy nem stimmel nekem.
-Szóval, ők is vámpírok. Mármint vegetáriánus vámpírok. És pont miattuk jöttem ide, olvastam róluk Volterrában, a könyvtárban, mert ott minden egyes könyvnek, amit kiadtak, legyen az csak néhány példány, megvan az egyike. Ott, az egyik könyvben olvastam Cullenékről, hogy ők a legnagyobb vegetáriánus csoport, akik együtt élnek. Carlisle… Carlisle régen, amikor Olaszországban tanult, a Volturi tagja volt. Olvastam mindegyikőjük képességéről, és nagyon kíváncsi voltam rájuk, ezért is jöttem ide. Tudtam, a nagybátyám, Aro, sose engedne el hozzájuk, ezért azt hazudtam neki, hogy egyedül szeretnék lenni, és elmegyek pár hónapra.
-Aro? Ő volt az, aki a Cullen-házban is ott volt.
-Igen. Aki felismert, és leleplezett.
-Azt mondtad, olvastál Cullenék képességeiről. Szóval akkor nekik is van?
-Igen. Emmett képessége a nagyon nagy erő, Edward képes olvasni az emberek gondolataiban, Alice látja a jövőt, de csak addig, amíg a személy azon az úton jár. Vagyis, a jövő az emberek döntései alapján változik, ha valaki megváltoztatja a döntését, a jövője is megváltozik. Jasper érzi az emberek érzéseit, tudja milyen hangulatuk, van. Bellának egy pajzsa van, ami védi az elméjét, azonban ezt ki tudja vetni másokra is, hogy őket is védje. Ha valakin sok ideig van a pajzsa, átveszi annak a képességeit is.
-Aszta. Ez elég sok egyszerre.
-Igen, tudom, és ezért is értem, ha időre van szükséged, és azt is elfogadom, ha szakítani akarsz.
-Nem szeretnék szakítani, de tényleg szükségem lenne egy kis időre.
-Rendben. Akkor én már megyek is. – mondtam majd kiugrottam az ablakon…
(David szemszöge)
Az úton most még a szokásosnál is gyorsabban vezettem. Oda akartam már érni Doroty-hoz, minél előbb el akartam neki mondani az igazat, minél előbb vele akartam lenni.
Odakint hideg volt, legalábbis gondolom, mert az ég beborult, és a kocsiban lévő kinti hőmérő -5 °C-ot mutatott, ami tudtommal hideg, vagyis csak az embereknek az.
Megérkeztem Doroty-ék házához, kiszálltam és rögtön az ablakához surrantam. Felugrottam és bemásztam a nyílászárón. Már aludt. Akárcsak egy tündér. Egy mesebeli tündér, aki az enyém. Csakis az enyém. Nem volt szívem felébreszteni, ígyhát leültem a hatalmas kanapéra, és megcsodáltam a szobáját.
A falak valami nagyon drágának tűnő tapétával voltak lefedve, amolyan reneszánsz korabeli, amilyen Párizsban is sok volt. A padlót vörös bársony szőnyeg borította, az ablakok előtt hatalmas, nehéz burgundi vörös függönyök lógtak. Bár szinte minden vörös volt, mégis másmilyen árnyalatban, ezért gyönyörű volt.
Hatalmas szobája szerintem valamivel nagyobb volt, mint Alice szobája – a Cullen-házban ez a legnagyobb – a külön gardróbbal együtt. A szoba nagy részét a nagy baldahinos ágy foglalta el, ami pontosan ideillet ehhez a berendezéshez. Az ablak mellett, amin bejöttem egy nagy fekete bőrkanapé volt, amin én ültem. Az íróasztala velem szemben volt, rajta a legújabb Apple laptop. Az asztal wenge fából volt, a szekrények szintén. Az ággyal szemben volt a plazma TV, hogy onnan is lehessen nézni.
A falon poszterek, bekeretezett képek voltak, amin Doroty szerepelt. A szobából három ajtó nyílt. Az egyik biztos a folyosóra, a többi kettő pedig – ismerve Doroty-t – egy gardrób szobába és egy saját fürdőszobába vezet.
Egész este őt, illetve a szobáját néztem. Egy idő után körbejártam és megnéztem a személyes dolgait. Persze csak azokat, amik a szekrények tetején voltak, és valószínűleg bárki megnézhette.
Reggel, mikor felkelt a nap minden ablakon beszűrődött a meleg fény. A nap sugara megvilágította Doroty gyönyörű arcát. Furcsa volt, hogy hét ágra süt a nap, lévén, hogy Forks-ban vagyunk, szóval lesz egy kis gondom ezzel.
Mivel ma Szombat van, valószínűleg sokáig fog aludni. Már 10 óra is elmúlt s Doroty még mindig húzta a lóbőrt. A szülei már kora reggel elmentek, legalábbis a hangok alapján. Már dél is elmúlt, és ekkor Doroty már kezdett ébredezni. Pár perc múlva már teljesen éber volt, és a szemét is kinyitotta. Viszont rögtön vissza is csukta a szemébe sütő nap fénye miatt.
Amint észre vett, felkiáltott:
-Á! Te meg mit keresel itt? – ült fel az ágyában.
-Kösz! – adtam a sértődöttet.
-Nem! Nem úgy értettem! Csak… Hogy jutottál be? Nem hiszem, hogy a szüleim engedtek be. És… mennyi az idő? – az éjjeli szekrényén lévő órára pillantott és mikor meglátta, hogy már elmúlt dél elcsodálkozott.
-Jesszusom, már ennyi az idő? Te mikor jöttél?
-Szóval te már kora reggel is csak kérdezősködni tudsz? – mosolyogtam rá. – És még csak egy csókot se kapok köszönésképp!
-De.
Ő is mosolygott. A ragyogó fehér fogairól visszaverődött a nap fénye. Felálltam a kanapéról, és elindultam az ágya felé, miközben ő kitakarózott, és kitárt karokkal várt. Mikor odaértem hozzá rögtön neki estünk egymás ajkainak. Hátradöntöttem az ágyra, és a kulcscsontját hintettem be csókokkal. Éreztem, már nem tart soká, hogy anélkül, hogy bántanám, folytathatnánk ezt.
Elhúzódtam tőle, és levegő után kapkodtam, ahogy ő is.
-Nos… Most már… válaszolsz… a kérdéseimre? – alig tudta kinyögni.
-Igen. – aprót bólintottam, hogy biztosítsam arról, amit mondtam, hátha nem értette, mert még én se hallottam tisztán azt, amit mondtam.
Egymás mellett feküdtünk az ágyon, Doroty a mellkasomra dőlt, és köröket rajzolt az ujjaival a hasamra.
-Szóval? Mikor jöttél? – kérdezte.
-Nagyjából hajnali 3kor.
-Mikor? És akkor hogy jutottál be? – kérdezte meglepődve.
-Az ablakon keresztül.
-Mi? És nem esett bajod? Hogy tudtál feljönni ilyen magasra?
-Ez igazán egyszerű. Lévén annak, hogy ki vagyok, szinte bármire képes vagyok.
-Tényleg. Még ezt is meg kell magyaráznod!
-Rendben. Akkor kezdem az elején. De előre szólok, hogy hosszú és bonyolult történet.
-Oké. Én figyelek.
-Szóval. Akkor kezdem. Ez egy nagyon régi történet. Az igazság az, hogy én már nem vagyok ember. Az voltam, de már nem vagyok.
-Mi? Ezt hogy érted? Akkor mi vagy? – kérdezte félően.
-Nyugalom. Figyelj. Mindent elmondok. Úgy, hogy megértsd. Csak nehezebb, ha folyton kérdezgetsz.
-Ez igaz. Rendben. Csöndben maradok. – rá mosolyogtam. Olyan aranyos.
-Igaz nem vagyok ember. Hanem más. Nem olyan, mint a többi a fajtánkban. Az az igazság, hogy… vámpír vagyok.
Dermedt csend. Ez következett. Doroty próbálta megemészteni, amit mondtam, de nem nagyon sikerült neki.
-Akkor te… vért iszol? – kérdezte félve.
-Igen. De nem embervért. Én csak állatokból táplálkozok, és azok közül is csak olyanokból, amiknél nincs szó kihalás veszélyéről. A családom azonban más. Ők a vámpírok között olyanok, mint az angoloknál a királyi család. Mi vagyunk a fő vámpírok, mi ítélkezünk, mi hozzuk a törvényeket, és minden mást is. Volterrában lakunk, Olaszországban, és a családom neve Volturi. És mivel én a család tagja vagyok, elmehetek a közeli erdőbe állatokra vadászni, mert én nem akarok szörnyeteg lenni. Nem úgy, mint a családom. Persze, megértem. Ha egyszer valaki megízlelte az emberi vért, nagyon nehéz leszokni róla.
-Vámpír. Ez csak azt jelenti, hogy vért isztok, és ennyi?
-Nem. Az embereknél jóval gyorsabbak és erősebbek vagyunk. Az érzékeink kifinomultak. Némelyikünknek különleges képessége is van, mint például…
-Mi? Ezt… ezt hogy érted?
-Hát, sokunknak van. Aronak, a nagybátyámnak, aki a Volturi vezetője, neki az a képessége, hogy ha valakihez hozzá ér, minden eddigi gondolatát hallja, illetve látja a történéseket, amik az illetővel történtek. A testvéreinek, Caiusnak és Marcusnak, akik szintén a Volturi klán vezetői, nekik nincs képességük. Janenek, aki a legfiatalabb, neki az a képessége, hogy ha arra gondol, és azt is akarja, akkor bárkit, a puszta gondolatával kínozni tud. De még rengeteg vámpírnak van különleges képessége a Volturinál is, és azoknak is, akik nem tartoznak hozzánk.
-Neked is van ilyen képességed?
-Igen. Nekem az a képességem, hogy leplezni tudom, a vámpírságommal járó képességeket. Például, ha gátolja a gyors futásomat, a nagy erőmet, csak akkor tudom használni, ha én is akarom. Az érzékeim is csak annyira lesznek jók, mint egy átlag embernek. A szememet nem tudom leplezni, azt csak kontaktlencsével tudom elfedni.
-Te kontaktlencsét hordasz?
-Igen.
-Vedd le! Kérlek! Lécci, lécci, lécci. – kérlelt, és kiskutya szemeivel mélyen a szemembe nézett.
-Na jó. – lehajtottam a fejem, és kivettem a lencséket. Pont tegnap voltam vadászni, szóval még aranybarna színű.
Visszanéztem szerelmemre, és mikor meglátta a szemem, tátott szájjal bámulta azokat. Elmerültünk egymás tekintetében. Én az ő gyönyörű mogyoróbarna szemeiben, ő, pedig az én aranybarna szemeimben.
-Gyönyörű a szemed. – mondta suttogva.
-Nos, igen. Ez is amolyan vámpír-dolog. Akik emberből táplálkoznak azoknak vérvörös szemük lesz, akik viszont csak állatokból isznak, azoknak olyan aranybarna, mint nekem. Az, pedig mindkét fajnál ugyanolyan, hogyha nem ittál egy jó ideje vért, akkor sötétbarna a szemed, mondjuk azoknál, akik emberből táplálkoznak, nekik, vöröses fekete.
Mi, mi úgy tekintünk magunkra, mint a vegetáriánusok, mert csak állati vért iszunk. A többiek, pedig a nomád vámpírok. Csak a vegetáriánusok tudnak, egy helyen élni, a többiek mindig vándorolnak, ezért is nevezzük őket nomádoknak.
-És, miért kérdezte Edward, ebédnél, hogy honnan tudsz róluk annyit? Ez valahogy nem stimmel nekem.
-Szóval, ők is vámpírok. Mármint vegetáriánus vámpírok. És pont miattuk jöttem ide, olvastam róluk Volterrában, a könyvtárban, mert ott minden egyes könyvnek, amit kiadtak, legyen az csak néhány példány, megvan az egyike. Ott, az egyik könyvben olvastam Cullenékről, hogy ők a legnagyobb vegetáriánus csoport, akik együtt élnek. Carlisle… Carlisle régen, amikor Olaszországban tanult, a Volturi tagja volt. Olvastam mindegyikőjük képességéről, és nagyon kíváncsi voltam rájuk, ezért is jöttem ide. Tudtam, a nagybátyám, Aro, sose engedne el hozzájuk, ezért azt hazudtam neki, hogy egyedül szeretnék lenni, és elmegyek pár hónapra.
-Aro? Ő volt az, aki a Cullen-házban is ott volt.
-Igen. Aki felismert, és leleplezett.
-Azt mondtad, olvastál Cullenék képességeiről. Szóval akkor nekik is van?
-Igen. Emmett képessége a nagyon nagy erő, Edward képes olvasni az emberek gondolataiban, Alice látja a jövőt, de csak addig, amíg a személy azon az úton jár. Vagyis, a jövő az emberek döntései alapján változik, ha valaki megváltoztatja a döntését, a jövője is megváltozik. Jasper érzi az emberek érzéseit, tudja milyen hangulatuk, van. Bellának egy pajzsa van, ami védi az elméjét, azonban ezt ki tudja vetni másokra is, hogy őket is védje. Ha valakin sok ideig van a pajzsa, átveszi annak a képességeit is.
-Aszta. Ez elég sok egyszerre.
-Igen, tudom, és ezért is értem, ha időre van szükséged, és azt is elfogadom, ha szakítani akarsz.
-Nem szeretnék szakítani, de tényleg szükségem lenne egy kis időre.
-Rendben. Akkor én már megyek is. – mondtam majd kiugrottam az ablakon…
Remélem tetszett, szóval komizzatok!:D
csőcsumicsá! xD lol
VálaszTörlés:) Látom jól el vagyXD
VálaszTörléscsácsumicső xD jó lett
VálaszTörlésés várom a kövit...:L
jóóóó :P
VálaszTörlésjöhet a kövíííí xD
na végre tudok írni el ment a net....
VálaszTörlésna szerintem jó lett :D
és a következő is jöhet♥