Happy Begining - 30. fejezet

Sziasztok!

Most elég gyorsan megvolt a 10 kommentár aminek nagyon örülök, pláne, hogy kezdtek beérni engem a fejezetekben.:)

Jó olvasást: Toti

30. fejezet

(David szemszöge)

Csókunk befejeztével úgy éreztem, kell még. Kell még éreznem édes ajkait, puha száját. Ám mikor szemeibe néztem, még mindig láttam ott bujkálni a szomorúságot, ami nekem annyira nem tetszett. Nem akartam így látni, hisz ilyenkor szinte meghasad a szívem. És most is ugyanezt éreztem. Fel akartam vidítani. Épp ezért támadt egy ötletem.

-Doroty! Neked ugye az a bajod, hogy szerinted most mindenki hülyének néz? – kérdeztem tőle.

Eddig Doroty az ölemben ült, én, pedig a fának dőltem, de most fejével felém fordult, és kíváncsian várta, mire akarok ezzel kilyukadni.

-Igen… - vallotta be. – Hisz most mindenki szánalmasnak, gondol, hogy itt ez az új fiú, és én máris lecsaptam rá.

-Először is ez nem igaz. Másodszor pedig van egy ötletem, amivel tehetnénk ez ellen. – mosolyogtam rá, és e hallatán Doroty szeme máris felcsillant.

-És mi a terved?

-Nos, még van annyi időnk, hogy visszamenjünk az ebédlőbe, és…

-Nem. Ki van zárva. Én soha többet nem teszem be a lábam abba a helységbe. – vágott a szavamba.

-Végig mondhatnám? – nevettem. – Én úgy gondoltam, hogy együtt mehetnénk vissza. – hangsúlyoztam ki az együtt szót.

-Szóval úgy érted, együtt, mint egy pár? – kérdezte hitetlenkedve.

-Igen. Úgy. – mosolyogtam, mivel láttam, hogy egyre vidámabb. – Különben is, muszáj lesz enned. A végén még éhen halsz itt nekem.

-Nem vagyok éhes! – makacskodott, de a hasa hangos korgása tudatta velem, hogy ez nincs így.

-Aha. Tényleg. Akkor miért is korog a hasad úgy, hogy még több méterről is meghallanám?

-Na, jó. Menjünk. – adta be végül a derekát, hisz ő is pontosan tudta, igazam van. Muszáj ennie valamit.

-Akkor? Mehetünk? – kérdeztem, majd feltápászkodtam, és a kezemet nyújtottam neki, hogy segíthessek felkelnie.

Bólintott, és elfogadta a segítségem, megfogta a kezem, én, pedig felhúztam a földről. Lesöpörte a ruhájáról a koszt, ami a földről tapadt rá, felvette a táskáját, majd szép lassan elindultunk, kéz a kézben. Útközben sok mindenkivel találkoztunk, és mindannyian jó alaposan megbámultak minket, hogy együtt vagyunk.

A kezemet ráraktam Doroty derekára. Rám nézett, és egy olyan hatalmas mosolyt küldött felém, amitől szinte majd megvakultam. Persze ez lehetetlen, tekintve, hogy ki vagyok.

Ez a mosoly már valódi volt, és a szemében is csak hálát, örömöt, vidámságot és még valamit láttam. Szerelmet!

Beléptünk a hatalmas ebédlőbe, és a zaj egyre enyhült, egyre kevesebben beszéltek, míg végül mindenki elhallgatott, és minket figyelt. Még mindig fogtuk egymás kezét, ezért pláne mindenki minket kémlelt. Vagyis, inkább az egymásba fonódó karjainkat.

Doroty szinte teljesen lefagyott, ezért karommal a sor felé kezdtem tolni, ahol szintén mindenki minket bámult. Szinte mindenki elkezdett sugdolózni, ezért a sok hang miatt nem tudtam ki venni, ki mit mond. Szerintem egyszerűen csak nem tudták, mi is van köztünk.

Egy percre odapillantottam Eric-re és láttam, hogy totál le volt taglózva. Ő pláne nem értette, hogy miért is vagyok Doroty-val, és azért e mellett eléggé… hogy is mondjam… talán bűntudata volt. Bár ezt meg is értettem.

Megvettük az ebédet, vagyis csak Doroty, mert én „nem voltam éhes”, miközben a szokásos ricsaj visszaállt.

Nessie intett nekünk, hogy menjünk oda, s csinált is helyet nekünk a Cullen asztalnál. Kicsit furcsa volt, mert eddig sosem ültek ennyien ott. Úgy imádom Nessie-t, olyan kedves, és ráadásul még hiperaktív is. De Doroty-t sose tudná felül múlni. Az én gyönyörűséges szerelmemet. És erről újra eszembe jutott, vajon mit fog majd szólni mindehhez az én drága bácsikám. Pláne, ha megtudja, hol is vagyok most éppen, és kikkel is beszélek. Mondjuk tudtommal ő, kedveli Carlisle-t, és a családját is, bár semmiben sem lehetek biztos. Pláne nála nem. De nem jöhet rá semmire, hisz honnan is tudhatná meg az én kis titkomat. Remélem egy kis ideig, még nem kell aggódnom.

Odaértünk a többiekhez, és az első dolgom az volt, hogy köszönjek.

-Sziasztok! – előzött meg Doroty.

-Hello. – köszöntem végül én is.

Mindenki kedvesen visszaköszönt, még Rosalie is, amit kicsit furcsálltam, tekintve, hogy én úgy tudtam, ő nem a legkedvesebb a személy a családban.

Elkezdtünk beszélgetni, és az első pár percben még én is csatlakoztam hozzájuk, de aztán már elgondolkoztam.

A következő órám sajnos nem Doroty-val lesz. De legalább tudok beszélni azzal a szemét Ericcel. Már eldöntöttem, hogy megbosszulom, amit Doroty-val tett. Amiért szomorúvá tette.

Ericre pillantottam – ismét – aki ugyanolyan vidám volt, mint egészen eddig, és már nyomát sem láttam az előző bűntudatot. Emiatt még dühösebb lettem rá.

-David nagyon bosszús. – suttogta Jasper a mellette ülő Edwardnak, és biztos voltam benne, hogy annyira halkan, más nem hallhatta.

Nekem mégis sikerült, hála a nagyon éles hallásomnak.

Úgy tűnik igaz, amit olvastam, Jasper tényleg képes érzékelni az emberek hangulatát.

És ekkor valami nagyon, nagyon furcsa történt. Edward megfeszült, s az asztalon heverő keze, ökölbe szorult. Morgások törtek fel a torkából. Vajon hallotta, amit gondoltam? Erre még egy morgást hallatott.

-Szóval tényleg hallasz? – üzentem gondolatban Edwardnak.

Ő csak bólintott, és haragos tekintettel figyelt engem. Mindenki, aki az asztalnál ült, felénk fordult, Bella rárakta a kezét Edward vállára, és próbálta megnyugtatni.

Nagyon meglepődtem, hiszen Edward válaszolt arra, amit gondoltam. S bár olvastam róla, mégis meglepő volt.

-Akkor te tényleg gondolatolvasó vagy? – üzentem neki ismét gondolatban. Ő ismételten bólintott.

Láttam a többieken a zavarodottságot, kivéve Bellán. Ezt nem nagyon értettem, de nem volt túl fontos, ahhoz, hogy most foglalkozzak vele.

És ekkor pont megszólalt a csengő, ami jelezte, hogy el kell indulnunk a terem felé, amiben a következő óránk lesz, nehogy elkéssünk.

-Sajnálom, de sietnem kell. Még le kell másolnom a leckémet. – szóltam, és gyorsan felálltam, majd szinte futva elindultam. Ám Edward megállított.

-Várj! – hallottam, ahogy csikorog a széke, jelezve, hogy felállt.

-Honnan tudsz annyit a családunkról?

-Olvastam. De most tényleg sietnem kell. Sajnálom.

Még gyorsabb tempóra váltottam. Hála Istennek, most már nem szólt utánam egyikőjük sem. Így elkezdtem tervezgetni, hogy is bánjak el Eric-cel.

Lassacskán odaértem a teremhez, és amint átléptem a küszöböt, megpillantottam Eric-et. De nem mentem oda hozzá rögtön, hanem előbb leraktam a cuccaimat a padomra, majd megindultam felé, és belekezdtem mondanivalómba.

-Szia! Beszélhetnénk egy percre?

-Aha. – vigyorgott, és én ezt csepett sem találtam mulatságosnak.

-Nem lehetne inkább négy szemközt. – mondtam halál komolyan, és úgy is gondoltam.

-Nem! – még mindig nagyon mulatságosnak találta, ezért elég szigorúra váltottam a tekintetem.

-Hát, rendben. Ha te itt, mindenki előtt szeretnéd, hát legyen. Ha még egyszer meglátom, vagy megtudom valakitől, hogy megbántottad Doroty-t, vagy bármilyen pletykát terjesztesz róla, esetleg bármi más, én komolyan megöllek! – mondtam, és most már látszott rajta, hogy beijedt. Pont, mint egy pisis, akitől pont most vette el az anyukája a játékát.

Ezután választ sem várva visszamentem a padomhoz.

Eddig se túlzottan kedveltem Eric-et, de most még jobban meggyűlöltem.

Leültem a székre, és pár perc múlva a tanár elkezdte az órát. Kiosztotta a szükséges eszközöket, majd elkezdett magyarázni, hogy is kell végrehajtani a fizika gyakorlatot. Az egészet végig beszélgettem Peterrel, és egyik feladat sem sikerült, lévén, hogy elhülyéskedtük. Nagyon kedvelem Petert, szinte minden órán, amin együtt vagyunk, egymás mellett ülünk. Lehet vele dumálni, meg hülyéskedni, megbízható, és ha kell, segít.

A következő két órám Doroty-val lesz. Egyre jobban szeretem.

Mikor véget ért az összes órám, Dorotyval együtt kimentünk a parkolóba, mert ma én viszem haza. Mikor kiértünk, Edward már várt ránk. Vagyis szerintem csak rám várt.

-Hello. Beszélhetnék veled négy szemközt? – kérdezte meg rögtön mikor odaértünk.

-Persze. – mondtam, adtam egy csókot Doroty-nak majd elindultam vele egy kicsit csöndesebb helyre.

Olyan messze mentünk, hogy a parkolóban álló emberek, ne hallhassák. Most hangosan beszéltünk, és nem csak gondolatban üzengettem neki.

-Hol olvastál rólunk? – kérdezte rögtön, mikor már biztosan nem hallhatnak minket.

-Hát, egy könyvben.

-De hisz olyan könyvet nem találsz mindenhol. Akkor mégis hol tudtál rólunk olvasni?

-Olaszországban van egy hely, ahol a világ összes könyve, amit kiadtak, még ha csak pár példányban is, de megvan. És be tudok oda jutni. És ez által el tudtam olvasni.

-De tudod ezeket, akkor azt is tudod, hogy mik vagyunk igazából.

-Igen. Azt is tudom. De ez egyáltalán nem zavar. Azt is olvastam, hogy ti nem olyanok vagytok, mint a többi hozzátok hasonlóak.

-Na jó, idefigyelj. – sóhajtott. – Ha nem mondod el senkinek, és nem is fogod, akkor nem ölünk meg téged, de csak, azért mert Nessie nagyon kedvel.

-Ez engem tényleg nem érdekel, mármint az, amik vagytok. És nem is zavar.

-Rendben. De ha megtudom, hogy bárkinek is elmondod, tényleg nagyon megbánod. És én, nem akarlak megfenyegetni, csak szeretném, hogy még egy kis ideig itt maradhassunk.

-Persze. Én ezt megértem. És nem is veszem magamra. Amúgy sem mondanám el senkinek.

-Rendben. Most menj vissza Doroty-hoz. És tényleg, nincs kedvetek átjönni hozzánk, hogy is szokták mondani, uzsonnára?

-Áh igen. Köszi. Akkor… azt hiszem, indulunk is. – mosolyogtam rá.

-Aú! – nyúltam gyorsan a szememhez.

-Mi az? Mi történt?

-Semmi. Csak elmozdult… a… kontaktlencsém.

-Te kontaktlencsét hordasz? – kérdezte meglepődve.

-Igen. De már vissza is raktam.

-Remek. Akkor most már tényleg indulhatunk.

Egymás mellett indultunk meg. Doroty ott várt minket, és csak most vettem észre, hogy Bella is ott vár, valószínűleg Edwardra.

-Sziasztok! – köszöntünk nekik.

Én odamentem Doroty-hoz, és ismételten adtam neki egy csókot, és Edward is ugyanígy tett. Edward és Bella olyan gyönyörű pár, Bella olyan anyai, mintha gyereke lenne, Edward pedig bár külsőre 17 évesnek tűnik, mégis látszik rajta, hogy több száz éves.

-Köszönjük. – mosolygott Bella kedvesen, és csak pár másodperc múlva esett le neki, hogy ezt nem kellett volna mondania, tekintve, hogy olyanok is vannak közöttünk, akik nem tudnak valós lényükről.

Mondjuk én, se nagyon tudom, mire mondta azt, hogy köszönjük. Talán a gondolataimra, hogy megdicsértem őket? De hát az lehetetlen, Edward a gondolatolvasó. Hisz én csak ezt olvastam, vagy lehet, hogy Bella is ugyanolyan jól tud, mint ahogy Edward?

Bella egy aprót bólintott, miközben Doroty értetlen képpel nézett minket.

Tudtam, hogy Bella az én gondolataimra válaszolva bólintott.

Remek. Nem elég, hogy még az ebédlő béli incidenst se tudtam megmagyarázni Doroty-nak még ezt is meg kell.

-Köszönd meg, hogy átmegyünk hozzátok, vagy valami ilyesmi! – üzentem gondolatban.

-Csak szeretném megköszönni, hogy átjöttök. – mosolygott, és rám nézve, mikor már senki nem látta, ajkaival egy néma köszönömöt ejtett ki.

Beszálltunk a kocsikba, és Edward előre ment, hogy mutassa az utat. Először a fő úton mentünk egy jó darabig, majd mikor már elhagytuk a Forks határát, jelzőtáblát, lekanyarodtunk egy földútra.

Doroty bekapcsolta a rádiót, és énekelt is. Gyönyörű hangja van. Olyan csilingelő, de egyben lágy is. Jó volt egész úton ezt hallgatni, kicsit megnyugtatott.

Az útkanyargós, és döccenős volt, de mégis gyorsan mentünk. Mind Edward, mind én is. Kicsit furcsálltam is, hogy Doroty-t nem zavarja a nagy tempó, de úgy tűnt, nagyon lefoglalja az éneklés.

Kis idő után elérkeztünk a hatalmas Cullen házhoz, ami egy gyönyörű, háromemeletes, palota nagyságú ház. A falai szinte csak ablakokból állnak. Kiszálltunk a kocsiból, s mindketten tátott szájjal bámultunk. Sokkal szebb így, szabad szemmel.

Edward kihajolt az ablakon, és egy távirányító segítségével kinyitotta a hatalmas garázst. Az ajtó felemelkedett, ezzel megpillanthattuk a sok kocsit. És ezek nem valami ócska tragacsok voltak, hanem csúcs szuper, méregdrága autók sora volt.

Egy fekete Mercedes-Benz, egy tűzpiros BMW, egy fekete Ashton Martin, egy hatalmas dzsip, egy sárga Porsche, és persze Edward ezüst Volvo-ja. Csak ámuldoztam, hogy mennyi kocsijuk van.

Edward beállt a kocsival, majd mindketten kiszálltak, odajöttek hozzánk, és Edward visszacsukta a garázs hatalmas ajtaját.

-Nos, mehetünk? – kérdezte Bella kedvesen.

-Persze. – mosolygott Doroty.

Látszott rajta, hogy nagyon izgatott. Olyan aranyos és szeretni való volt, mint egy kis gyerek, aki most kapta meg az új játékát, és már kíváncsian várja, hogy végre kipróbálhassa.

Bementünk a házba, s ámulatunk nőttön nőtt. Levettük a kabátunkat, miközben a lépcsőről lejövő Esme köszöntött minket. Majd minden Cullen lejött az emeletről.

Aztán, bár elég furcsa volt, mintha Esme mondott volna valamit Edward-nak. Persze csak gondolatban. Ugyanis Edward megfeszült, és rémülten pillantott Bellára, majd Doroty-ra és végül rám.

Először fogalmam sem volt, mi miatt lehet, de aztán amint megláttam a lépcsőn lejövő személyt, máris minden világossá vált.

-David! – kiáltott az emeletről nagybátyám.

-Várjunk csak! Aro te ismered David-et? De hisz honnan? – kérdezte Carlisle, mert csak ő volt képes megszólalni a döbbenettől.

-Persze. Hisz ő az én…

Nah, ez egy nagyon nagyon izgalmas feji, és remélem megér nektek egypár komit.:D És pont ezért is most fölemelem a keretet 12re!:D *gonoszul néz* Úgyhogy minél előbb meglesz a 12, annál előbb felrakom. Puszi: Toti