Happy Begining - 9.fejezet

Nos hát ez is kész van. Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott, de amint már mondtam, valami baja van a blogger-emnek. Jó olvasást, és remélem, hogy tetszik.:) Puszi: Toti

9.fejezet

(Nessie szemszöge)

-Beszélhetnénk? – kérdezte meg tőlem.

Megfordultam, és megbizonyosodtam arról, amit már eddig is tudtam. Alex hangját hallotta.

-Persze. – mondtam kis szünet után.

-Szóval, arról lenne szó, hogy nagyon sajnálom, hogy már mindenki tudja, mi történt az előző szünetben. Mondták a többiek, hogy beszéltek veled. Mármint a Lila, meg a Doroty.

-Ö… aha. De semmi gond. Megértem. Itt gyorsan terjednek a hírek rólad. – mosolyogta rá. – Viszont akkor azt is elmondták, hogy mit mondtam rólad?

-Attól függ, mire gondolsz. Mert ha arra, hogy szerinted, nem lehet köztünk semmi, még akkor se, ha tényleg tetszel nekem, akkor igen. Mondták. – mondta, és látszott rajta, hogy bántja ez a dolog.

Hirtelen bűntudatom támadt. Ha arra gondolok, miattam lett ilyen szomorú, ez a vidám és kedves fiú, akkor rögtön összeszorul a szívem.

-Ne haragudj. Nem akartalak megbántani, és szerintem tényleg nagyon kedves vagy, de nem lehetünk együtt. Nem miattad, és nem is miattam.

-Akkor? – kérdezte, és láttam, hogy felcsillan a szemében a remény.

-Az a helyzet, hogy a családom nem nagyon örülne neki. Én tényleg nagyon sajnálom. – mondtam neki, megfordultam és elmentem.

Volna. Ugyanis megfogta a kezem, és meggátolt a tervembe, hogy még azelőtt elmenjek, hogy elsírom magam.

Megfordultam, és már tényleg nem bírtam a felszínre törő könnycseppekkel.

-Várj. – mondta, majd mikor meglátta sós vízcseppjeim az arcomon, rögtön rájött, miért is akartam elmenni. –Oh. – mondta végül.

-Sajnálom. – suttogtam.

-Nem. Én sajnálom. – mondta, majd megölelt.

Ölelése meglepett, de azért nagyon jól esett. Olyan meleg volt, és megnyugtató. A könnycseppjeim folyása rögtön megállt, és már nem sírtam.

-Köszönöm… - suttogtam neki.

Ő odahajolt a fülemhez, és azt suttogta:

-Én köszönöm.

Az egész testem beleremegett a gyönyörű hangjába. Boldog voltam. Nem tudom miért, de nagyon boldog voltam.

Boldog, hogy vele lehetek ebben a pillanatban.

Boldog, hogy megölelt.

Boldog, hogy melegséget érzek.

Boldog, hogy beleremegtem angyali hangjába.

És boldog, hogy a lányoknak igaza volt: tényleg komolyan gondol…

Bár nagy nehezen, de menésre szántam magam. Nem akartam elszakadni meleg testétől, de muszáj volt. Órára kellett mennem. Ebben a pillanatban nagyon utáltam az iskolát. Egyébként szerettem, de most kifejezetten utáltam.

-Sajnálom, de mennem kell órára. – mondtam, mikor már nem ölelt.

-Semmi gond, nekem is mennem kell. – mondta sajnálattal gyönyörű szemeiben.

-Látlak holnap? – kérdezte reménykedve kis idő után.

-Ha otthon nem nyírnak ki, akkor igen. – mondtam mosolyogva, mire elnevette magát.

-Rendben. Akkor remélem Rosalie? Ugye? – kérdezte, mire én csak bólintottam egyet. – Szóval remélem, hogy Rosalie lenyugodott mostanra. – mosolygott most ő is. Ahogy rám mosolygott, éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd el verni.

-Hát, ha megtudja, ami az előbb történt, márpedig szerintem biztosan megtudja, akkor nem hiszem, hogy lenyugszik. – mondtam vigyorogva. – De most már tényleg mennem kell. Szija. – mondtam neki.

Odahajolt a fülemhez, és azt suttogta:

-Szija. Majd mikor elhúzódott, megpuszilta az arcom.

Ebbe is beleborzongtam. Remélem, nem derül ki, hogy mindig, mikor hozzám ér, megölel, a szemembe néz, vagy akár csak rám mosolyog, ez a reakció várható tőlem.

-Nos akkor, szia! – mondtam, majd megfordultam, és elindultam az órámra. A legrosszabb az, hogy most szembe kell néznem Anyuval. Ha Alex megtudta, hogy szinte már mindenki erről beszél, akkor anyuék is biztosan meghallották az ők éles vámpírhallásukkal. Ráadásul még ott van Apa is, aki meg mindenki gondolatában hallhatta, hogy mi történt.

Elindultam a termem felé, és mikor beléptem, minden szem rám szegeződött, kivéve persze Anyué.

Zsombi rögtön oda is jött, és elkezdte az ő szokásos nagymenő dumáját.

-Hello, szivi. Hallottam pár dolgot. – mondta nekem.

-Például? – kérdeztem tőle, egy csöppnyi gyúnnyal a hangomban.

-Például, hogy mi történt ebben a szünetben veled, és Alex-szel. – mondta.

-Igen, és?

-Semmi, csak… - folytatta volna, de Anyu odajött párosunkhoz, és félbeszakította.

-Nézd, Zsombi? Ugye? – kérdezte tőle Bella angyalian csengő hangon. Eddig azt hittem Anyu hangjánál nincs szebb, és angyalibb, de mióta hallottam Alex hangját, megváltozott a véleményem.

Zsombi pár másodperc hallgatás, és elképedés után csak egy aprót bólintott.

-Remek. Szóval Zsombi, ha kérhetném, most hagyd békén egy kicsit Nessie-t. Elég kimerült, és ma elég sok minden történt vele. Remélem megérted, hogy most egy kis nyugalomra van szüksége. – mondta neki Bella.

-Pe..Persze. – mondta akadozva. Nem jutott levegőhöz a csodálkozástól.

-Szuper. Köszönöm. – mondta neki, majd megfogta a hátam, és elkezdett tolni a padunkhoz.

-Köszi. – suttogtam neki. – Ha nem lépsz közbe, szerintem leordítottam volna a fejét. – mondtam bűntudatosan.

-Igen. Sejtettem, ezért is léptem közbe. – mosolygott rám Anyu. – Na szóval mesélj. Tudod, hozzánk is minden információ eljutott, de azért szeretném tudni, neked milyen volt. – mondta, és a kíváncsiság szikráit véltem felfedezni szemeiben.

Apu sokszor mesélt arról, hogy mikor Anyu még ember volt, mennyire kíváncsi is volt. Minden este, Apu mesélt neki valamit, amit Anyu kellő kíváncsisággal, és izgalommal hallgatott.

-Hát, nem is tudom. Mit akarsz tudni? – kérdeztem tőle.

Nem tudtam hol is kezdhetném, így hát inkább megkérdeztem mire is kíváncsi pontosan.

-Szereted?

-Nem.

-Tetszik?

-Igen. Nagyon is.

-Szeretnél vele lenni?

-Minden nap, minden órában, minden percben, minden másodpercben. Mindig.

-Értem. Sajnálom kicsim, de azt hiszem, tudnod kell, hogy neked nem tetszik Alex, hanem szerelmes vagy belé. – mondta Anyu mosolyogva.

-Lehet. Csak tudod, olyan kedves, és olyan szépek a szemei. És az illata. És a hangja. Egészen a mai napig azt hittem, a te hangodnál nincs jobb, de amint meghallottam az Ő hangját, rögtön tudtam: százszor szebb, százszor angyalibb, százszor csilingelőbb, mint a tied.

-Hát, kicsim, tudnod kell, én melletted állok, és Alice is. Meg szerintem Jasper, és Emmett is. De Apád nagyon dühös. És akkor Rosalie-ról már ne is beszéljünk. – mondta Anyu.

Most már szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ma elmegyek az erdőbe.

-Tudom. Ezért nem akarok ma haza menni…

Hát ilyenre sikeredett. Lécci írjatok kritikákat!!! Köszi, puszi: Toti