A várva várt 29. fejezet!!!! (Happy Begining)

Sziasztok!

Először is örülök, hogy végre összegyűlt a 10 kommentár, mert én már a 32. FEJEZETNÉL JÁROK!!!! És olyan rossz érzés, hogy sose tudom felrakni, mert addig nem rakom fel egyiket sem ameddig nem gyűlik össze. És ráadásul most egy nagyon izgi rész következik, úgyhogy tényleg írjatok komikat!!!! Jó olvasást: Toti

29. fejezet

(Nessie szemszöge)

-Szóval, a lány, aki tetszik nekem, nem más, mint… - látszott rajta, hogy nem meri elmondani. – Doroty.

Végre kimondta azt, amit én már ezer éve tudok. Hiszen annyira látszott rajta. Nem is tudom, Doroty hogy nem vette észre.

-Tudtam. Annyira tudtam.

-Te? Te tudtad?

-Igen. Tudod eléggé feltűnő. Bár úgy tűnik ez csak nekem látható. Nem is tudom, hogy nem vették már észre.

-Nos, akkor nagyon örülök, hogy ez eddig csak neked ilyen szembetűnő.

-Viszont lenne hozzád még egy kérdésem.

-Mond csak!

-Arról lenne szó, hogy nem tudnád nekem kideríteni, hogy ki tetszik a Doroty-nak? Vagy csak azt, hogy én tetszek-e neki?

-Ki tudom deríteni, de szerintem te is meg fogod tudni nem sokára.

-Ezt hogy érted?

-Majd rájössz, de most kezdődik az óra.

És tényleg. Amint kimondtam az utolsó szót, a tanár belekezdett a tanórába.

Ezen az órán figyeltem. Érdekes volt a tananyag és bár vagy legalább 10szer hallottam már, ha nem többször, akkor is lenyűgöző volt.

Az óra után David elköszönt, majd gyorsan elindult enni, mert már annyira éhes volt, hogy én még órán is csak a hasa korgását hallhattam.

Én pedig még megvártam Doroty-t. Pár perc várakozás után meg is jelent a megfelelő személy.

-Szia! - köszöntem neki.

-Oh. Helló. Hát te meg? Hogy, hogy itt?

-Gondoltam megvárlak.

-Köszönöm. Olyan kedves vagy. - szorosan megölelt, én pedig viszonoztam gesztusát.

-Akkor? Mehetünk enni?

-Persze.

Mindketten mosolyogtunk. Ebben a percben még nem tudtuk, mi vár ránk az ebédlőben....

TO BE CONTINUE...

NOW!

Lassan ballagtunk a folyosón, és közben végig beszélgettünk. Beléptünk a hatalmas ajtón, ami a folyosót és az ebédlőt kötötte össze. Elindultunk az ebéd sor felé, megvettük a kaját és tálcával a kezünkben az egyik asztal felé vettük az irányt.

Pont velünk szemben ott ült az egyik asztalnál David. Rám pillantott, mire én elmosolyodtam, ő pedig visszamosolygott rám. Ám ezután minden nagyon gyorsan történt.

-Nézzétek! - kiáltott fel Eric, akit csak most vettem észre David mellett. - Ott van Doroty. - mutatott ujjával a mellettem álló lányra. - Neki tetszik David. - kiáltott fel.

Láttam rajta a félelmet, a pánikot, attól, hogy mindenki megtudta titkát. Észrevettem, hogy pillantása Davidet figyeli, így én is ráemeltem tekintetem, s láttam, hogy elpirulva, fejét lehajtva az asztalt fürkészi.

Mindenki elhallgatott. Az összes ebédlőben ülő diák ezt a kis jelenetet figyelte.

A következő "ember" akit figyelmemmel kísértem, Alice volt, aki bűnbánó képpel nézett engem. Ebből rögtön rájöttem, hogy ő mindezt előre látta.

Mindez pár másodperc alatt futott végig a fejemben.

Visszapillantottam Doroty-ra, aki épp most ejtette le a tálcát karjaiból, majd kirohant az ebédlőből. David a csattanás hallatára, felemelte fejét, s mikor észrevette a mellettem álló lány hűlt helyét, odarohant hozzám.

-Hova ment? - szinte ordított velem, de ez most nem zavart. Megértettem, hisz én voltam az egyetlen ebben az iskolában, aki tudta a titkát, miszerint viszonozza Doroty érzéseit.

-Nem tudom.

-Gondolkozz, Nessie! Kérlek!

-Talán...

-Talán mi? Nessie mond már!

-Talán a suli mögötti udvarra. Oda szokott menni, mikor szomorú.

-Oké. Köszi! - ám ezt már csak az ajtóból kiáltotta, mert rögtön elkezdett futni.

Elindultam a családom asztala felé, leültem, és elkezdtem beszélgetni velük.

(David szemszöge)

Eldöntöttem. Meg keresem Doroty-t, és bevallom neki, hogy kedvelem. Sőt, azt hiszem, szeretem is. Vagyis, amikor velem van, úgy érzem, én vagyok a világ legboldogabb embere, azonban mikor külön vagyunk, nincs, mellettem megszakad a szívem a hiányától. Ez szerelem. Vagy nem?

Gyorsabb tempóra váltottam. Futás közben persze azért figyeltem, vajon merre lehet szerelmem.

Keresése közben megijedtem egy csöppet. vajon mit fog szólni mindehhez a bácsikám... Ha megtudja, nagy valószínűséggel megöli Dorotyt. De ez most nem érdekelt. Ha kell, megvédem az életem árán is, és most különben is az az első, hogy megtaláljam.

És végre sikerült. Ott ült az egyik hatalmas fa alatt, a suli mögötti kis udvaron. És zokogott. Mikor így látom... Nekem is sírni van kedvem. Odamentem mellé, és megszólítottam.

-Doroty!

Gyönyörű égszínkék szemeivel rám nézett.

-Hagyj békén! Nem kell nevetned rajtam, se gúnyolódni, így is elég pocsékul érzem magam. Úgyhogy hagyj békén! - ordítozott velem.

-És ha én nem azért jöttem ide, hogy nevessek rajtad?

Kétkedő pillantással újra rám nézett.

-Leülhetek? - kérdeztem, de tőle csak egy vállrándítást kaptam válaszképp. Én pedig ezért úgy döntöttem, leülök. Még mindig sírt, és ez nekem borzasztóan fájt.

-Most biztos idiótának nézel... - mondta szipogva.

-Dehogy. Egyáltalán nem!

-Akkor mégis minek vagy itt? - nyers volt, és undok.

-Az az igazság, hogy valamit be kell vallanom...

-Oh. És mégis mit? Hogy utálsz? Hogy szánalmas vagyok?

-Hát ez nem igaz! Hogy lehetsz ennyire pesszimista?!

Tényleg kezdett felidegesíteni. Nem hiszem el, hogy ennyire nem képes elhinni, hogy nem zavar, amit megtudtam róla.

-Nem vagyok pesszimista! - háborodott fel.

-De az vagy, ha nem bírod elhinni, hogy nem azért vagyok itt, hogy nevessek rajtad, hogy idiótának nézlek vagy, mert utállak.

-Akkor mégis minek vagy itt? Mit akarsz elmondani?

-Azt, hogy szóval...

-Igen...?

-Az a helyzet, hogy...

-Bökd már ki! - emelte fel a hangját.

-Azt, hogy szeretlek. - mondtam ki végre. Azt hittem könnyebben el tudom neki mondani, de most mégsem sikerült.

Pár másodperc csend következett, mialatt Doroty fürkészően nézte arcom.

-Hol a kandi kamera? - kérdezte meg végül, és azt hittem leesik az állam.

-Te tényleg pesszimista vagy! - mondtam, majd lágyan kezeim közé fogtam arcát és szenvedélyesen megcsókoltam.

Csókunk édes volt és meleg. De tudtam, hogy nem folytathatjuk sokáig, nem sokára el kell húzódnom tőle, különben a végén még megölöm.

Emiatt el is toltam magamtól, de csak annyira, hogy szemeibe tudjak nézni, ezért homlokunk még összeért.

-Most már hiszel nekem?

-Azt hiszem. De lehet, hogyha megismételnénk előbbi tevékenységünket, már teljesen biztos leszek benne. - nyögte levegő után kapkodva.

Elnevettem magam, de teljesítettem kérését, és újra megcsókoltam.

Remélem mindenkinek tetszett, és most nem úgy fejeztem be a végét, hogy "..." Remélem értékelitek, szóval sok sok komit!!! Toti