Happy Begining - 22.fejezet

Sziasztok! Itt van az új fejezet, remélem meg tudjátok bocsátani nekem, hogy ilyen sokáig tartott. Amint tudtam felraktam. Nah, mindegy, szóval jó olvasást kívánok mindenkinek. Puszi: Toti

22. fejezet

(Nessie szemszöge)

Már kezdtem unatkozni. Lassan már 7 órája, hogy a többiek itt hagytak. Egyedül. Ás senki, nem jön fel hozzám, senki se látogat meg, pedig itt vagyok velük ugyanazon házban.

Komolyan mondom, lassan fogom magam, és lemegyek. Nem érdekel, hogy Carlisle megtiltott minden nagyobb mozgást. Akkor is lemegyek. Hisz már olyan unalmas itt.

Mondjuk, legszívesebben most inkább Jacobbal lennék. Megnyugtatna a tudat, hogy Jacob él. De ez csak akkor valósul meg, ha látom is. Persze a családom biztosan állítja, hogy szerelmem él. És erről engem is meg akarnak győzni. De hiába. Én nem tudok megnyugodni. Egy ilyen álom után nem!

Nagyon meglepődtem, mikor órámra tekintve, azt véltem felfedezni, hogy legalább egy órája ezen elmélkedem. Igaz, így legalább gyorsabban telt az idő, és addig se unatkoztam.

Egy forró fürdő mondjuk, jól esne, de most még azt se tehetem. Mondhatni, ide vagyok láncolva ehhez az ágyhoz. És ráadásul még kényelmetlen is! Ha legalább kényelmes lenne, azt mondom oké! Na de így?!

De hisz miket is beszélek. Csak nyafogok itt unalmamban, mert nincs jobb dolgom.

Most, hogy így belegondolok, lehet, hogy Alice és Rosalie következő bevásárló körútján, velük tartok. Kezdek kifogyni a ruhákból. Elég kevés van már, és az a kevés is már kezd tönkremenni.

Igazság szerint sosem érdekelt a divat, nem a szerint öltözködtem. Azért van néhány olyan cuccom, ami épp a mostani divatnak felel meg, de egyébként a többi ruhadarabom szokványos darab.

Bár lehet, hogy pont emiatt nem Alice-szel és Rosalie-val kéne elmennem ruhákat vásárolni, hisz ők pont az én stílusom ellenkezői.

Mindig divatosan öltözködnek, és sose vesznek fel egy bizonyos ruhadarabot kétszer. Se egymás után, se egyébként.

Ugyanez van az esküvői ruháik terén. Mind ott van egy külön gardróbban. Minden egyes esküvőre más és más ruhát vettek fel, és nem éppen egy esküvői szertartást tartottak.

Ezt még jobban nem értem! Minek annyi esküvő. Anyuék is csak kétszer házasodtak az alatt a 150 év alatt. Mégis boldogok. Jó azt megértem, hogy ennyi év alatt azért többször is összeházasodnak, na de az, hogy Rosalie-ék körülbelül háromévente rendeznek esküvőt. Na ez még nekem is sok.

Én biztosan nem megyek ennyiszer férjhez. Még ha ilyen sokat is fogok élni. Hisz Anyuék is ott vannak. Összesen kétszer házasodtak össze, pedig ők is öregek már. Persze nem külsőleg. Na mindegy, szóval mégis boldogok. Annak ellenére, hogy nem „kötötték össze az életüket” többször is.

Elmélkedésemet egy halk kopogtatás zavarta meg.

-Szabad! – adtam a választ az ajtó másik felén tartózkodó személynek.

Kinyílt az ajtó, és megpillantottam a szüleim. Na, ők legalább meglátogatnak, ha már a családom többi tagja nem képes rá, még ha ugyanazon házban tartózkodunk is.

Most nagyon örültem nekik. Végre nem fogok itt unatkozni, és gondolkodni mindenféle hülyeségen.

De csak most jött a meglepetés!

Mikor anyuék teljesem bejöttek a szobába, és már nem álltak az ajtóban, megláttam Jacob-ot.

A hatalmas mosolyt most se lehetett levakarni az arcáról, de én már jobban ismertem ahhoz, hogy tudjam, ez csak a látszat. A szemében féltés honolt. Nem tudom, miért lehet ez.

De ennek kiderítése most várhat. Ebben a pillanatban, az volt számomra a legfontosabb, hogy Jacob itt van velem, és most már biztosan tudom, hogy él.

Nem kell félnem attól, hogy a családom, csak próbál megnyugtatni, hogy ne idegeskedjek.

Most már megnyugodhatok. És nem tudom, miért, talán Jacob közelségétől, vagy attól, hogy most már látom is, de kezdtem megnyugodni.

Örömömben felsikoltottam, és csináltam egy hirtelen mozdulatot, ami miatt elkezdett fájni a hátam.

-Jacob! – kiáltottam. De most inkább kihagytam a hirtelen mozdulatot.

Képtelen voltam leplezni örömöm. És úgy tűnt, Jacob se.

-Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem szerelmemtől.

Jacob elindult felém, majd mikor elért hozzám, szorosan megölelt. És én természetesen visszaöleltem. Még szorosabban, mint ő.

-Bellának köszönd. – mondta, majd odafordult Anyámhoz, és kedvesen rámosolygott.

A féltés, ami eddig a szemében honolt, kezdett eltünedezni. Egyre boldogabb és boldogabb lettem, aminek még jobban örültem.

-Magatokra hagyunk. – mondta Bella, majd eltűntek.

A következő pár percben csak egymás szemét néztük.

Azáltal, hogy szüleim megint itt hagytak engem, végre kettesben lehettem Jacob-bal. Más körülmények között, most nagyon is haragudtam volna rájuk, amiért megint magamra hagytak unatkozni.

Jacob leült a mellettem lévő székre, és közelebb hajolt hozzám, hogy egy lágy csókot hinthessen az arcomra.

-Jacob, annyira aggódtam. Nem tudom, Belláék elmondták-e, de volt egy álmom. És annyira borzasztó volt. És…

-Hé. Nyugi. Itt vagyok. És élek. Megnyugodhatsz. Egyetlen vámpír se támadott meg, és, még ha meg is támadna, akkor se tudna legyőzni. – mosolygott.

Hát, igen. Ez az én Jacobom. Mindig mindenből viccet csinál.

-Hé. Ez most tényleg nem vicc. Ott volt az a vámpír. És te is. És olyan szörnyű volt látni, ahogy ott volt a tested, és élettelenül feküdt a parton. Borzalmas. – a gondolatra, hogy Jacob meghal, összerázkódtam, mint mindig, mikor visszaemlékezem az álmomra.

-Nyugalom. Most már itt vagyok.

Megfogta a fejem, és összeérintette a homlokunkat, majd mélyen belenézett a szemembe. Most is (mint mindig) elvesztem a tekintetében, és semmi másra nem voltam képes figyelni.

-És hogy van apukád? – tereltem el a figyelmét rólam, hogy nehogy észre vegye, hogy még mindig rettegek.

Jacob bele is kezdett a mondókájába. Jacob mindig sokat tud beszélni az apjáról, és arról, hogy mennyi mindent csinálnak együtt.

Tudom, furcsának tűnik, de volt egy olyan megérzésem, hogy ez nem is csak egy álom volt. Nem is történt meg. Hanem meg fog.

Olyan volt mintha látomásom lenen, mint Alice-nek. Mondjuk, nem tudom, hogy Alice-nek milyen érzés, de én tényleg úgy érzem, mintha ez egy jel lenne.

Egy jel, hogy vigyázzak, mert könnyen elveszíthetem Jacob-ot. És tényleg milyen igaz volt.

Tudom, hogy vérfarkas, és a vérfarkasok egyik nagyon jó tulajdonsága az, hogy gyorsan gyógyulnak, de mégis. Mivel tudom, hogy mennyi veszedelmes élőlény létezik ezen a hatalmas világon, nem tudok megnyugodni.

Addig nem, míg minden olyan el nem pusztul a világon, ami árthat az én Jacobom-nak.

Jacob még mindig az apjáról beszélt, és hogy az utóbbi napokban mit csináltak együtt, míg nem találkoztunk. Hihetetlen, hogy egy tini, és egy idős ember, aki ráadásul tolószékes ennyi rosszaságot tud elkövetni.

Jacob-tól még talán normálisak is mondható, hiszen „kamasz”. Na de az apjától, Billytől?

Ő mindig olyan figyelmes, nyugodt, felelősségteljes. Sose gondoltam volna, hogy ilyeneket csinálnak.

Mikor Jacob már elég ideje beszélt, és abba hagyta az egyik kisebb történetet, közbe szóltam.

-De jó. Az tök jó muri lehet. Tudod mire gondoltam? – kérdeztem meg örömmel teli hangon.

-Na mire? – suttogta a fülembe.

Édes leheletének illatát még a fülemtől is megismertem. Észveszejtően kábító volt.

-Nos arra… hogy… egyszer… lemehetnénk… La Push-ba. – mondtam akadozva.

Teljesen összezavarodtam az illatától. Most már kezdem sejteni, hogy Apu miről beszélt, amikor azt mondta, hogy számára Bella illata olyan, mint egy csak az ő számára készített heroin.

Számomra is ilyen volt, csak éppen Jacob illata. Amikor megéreztem teljesen elkábultam. Minden lényegtelenné vált, Jacob-om kívül.

-Benne vagyok. – mondta mosolyogva.

Na, az illatán kívül már csak a mosolya volt jobb. És ráadásul mindig mosolygott. Mindig vidám, és örömmel teli volt.

-És akkor mikor menjünk? – kérdezte meg, de már a szemembe nézett, bár még így is éreztem puha lehelettét az arcomon.

-Most!

Vágtam rá, talán túl gyorsan is. Jacob erre csak elnevette magát.

-Most nem lehet. Még nem vagy túl jól egészségügyi állapotban. – mondta, és a mondta végére elszomorodott.

Majd mikor meglátta milyen ijedt képet, vágok, gyorsan megsimította az arcomat. Rögtön megnyugodtam.

-Rendben, de akkor is minél előbb be kell iktatnunk a kirándulást a partra. – mondtam most már én is mosolyogva.

Hiába, mikor Jacob velem van, mindig boldog vagyok.

-OK. Akkor mondjuk holnap délután? Hisz holnap már suliba is mész, ne de? – kérdezte egyik szemöldökét felvonva, és én csak bólintottam, majd folytatta. – Remek, akkor holnap délután. Az úgy megfelel, ha olyan délután 5re érted jövök? Mert akkor pont odaérünk, még azelőtt, hogy lemenne a nap.

Végig mosolygott. Mosolya miatt, a válasz egy kicsit később is jött, mint kellett volna.

-Tökéletes. – mondtam mosolyogva, és már alig vártam a holnapi napot.

Azért is, mert végre mehetek suliba, és azért is, mert délután találkozok Jacobbal, és végre megnézhetem, hogy milyen csodás a naplemente, La Push-ban, ahol elterjedt, hogy itt mennyire csodás a Nap játéka a vízen…

Szóval remélem, hogy tetszett minden kedves olvasómnak. Lécci írjatok kommentárokat, vagy a Chat-be. Köszönöm, Puszi: Toti