Happy Begining - 24.fejezet

Sziasztok! Nos ismét itt a friss. És most szeretném, ha tényleg mindenki írna kommentárt, vagy legalább minden második olvasóm. De ha megteszitek ezt nekem, én is teszek nektek valamit. Mégpedig, amint összejön a 10 kommentár rögtön jön a következő fejezet.:) Na jó olvasást. Puszi: Toti

24. fejezet

(Nessie szemszöge)

Doroty újra az új fiúra nézett, aki épp felénk közeledett, miközben engem nézett. A lányok szerintem nem vették észre, aminek bár nem tudom miért, de nagyon örültem.

Talán azért is lehet, mert nem szeretném, ha bármelyikük is azt hinné, hogy engem hű de nagyon érdekel. Mert ez csepett se volt így.

És ebben a pillanatban jöttem rá, hogy még el sem meséltem nekik, hogy összejöttem Jacob-bal. Már meséltem nekik róla, azt hiszem, az egyik unalmas matekórán. Igaz, hogy jó voltam matekból, de az itteni tanár olyan unalmasan tudta magyarázni a matek minden egyes részét, hogy inkább foglalkoztam mással. A végén még megbutultam volna tőle.

Szóval az ilyen unalmas órákon szoktam mesélni a lányoknak mindenfélét, legutóbb például Jacob-ról. Általában izgalommal figyelik, mit mondok, hisz ezzel is többet tudnak meg rólam. Sajnos nem sok mindent mondhatok el nekik, pedig szeretnék. Szinte semmit nem mondhatok el, mint például azt sem, hogy egy olyan családom van, aminek minden egyes tagja, kivéve persze én, vámpír. Mondjuk ezt most meg is értem. Képzelem, mit tennének a lányok, ha megtudnánk az igazságot… Kiáltozva rohangálnának körbe-körbe, és undorral a szemükben néznének ránk, és megvetnének minket, és…

Belegondolni se akarok. Úgyhogy elhatároztam, hogy tényleg nem gondolok rá. Szóval visszatértem arra, hogy az új fiú közeledik felénk.

-Úristen! Erre felé jön. Idejön. – a lányok totál beijedtek, és össze-vissza nézelődtek, hátha találnak valahol egy olyan felületet, ahol leellenőrizhetik a sminkjüket, a hajukat, és egyéb fontos dolgot.

Mikor odaért hozzánk, rám mosolygott és megszólalt. – sziasztok. Te vagy Renesmee Cullen, ugye? – kérdezte meg végül, és még mindig nem értettem, miért vannak úgy oda a lányok ettől a fiútól.

Eközben a lányok tátott szájjal néztek minket.

Igazság szerint, úgy éreztem, hogy nem is én érdeklem igazán. -Igen. És te? – kérdeztem meg mosolyogva én is.

-Nos, hívjatok csak „A Fiú”-nak. – mosolygott még mindig. – Egyébként nem tudom, hogy Apukád mesélt-e rólam, de én vagyok az a fiú, aki Apud munkatársánál leszek arra a pár hónapra, ameddig itt leszek.

-Apu? Nem is mondott semmi ilyet. És nem is dolgozik, hanem ő is… - és akkor esett le. Ő nem az igazi Apukámra gondolt, hanem Carlisle-re. A Nagyapámra. – vagyis. Persze, mesélt rólad, bocsi, csak kicsit fáradt vagyok.

Belegondolva, tényleg említett nekünk valamit Carlisle, de azt hiszem, épp Jacob-bal voltam elfoglalva, ezért nem figyeltem oda.

-Semmi gond. Én is fáradt vagyok. Még nem szoktam hozzá az időeltolódáshoz.

-Tényleg? Honnan is jöttél? – kérdeztem meg tőle. A lányok közben meg sem mertek kukkanni, inkább a mi kis beszélgetésünket figyelték.

-Nos, Európából. Olaszországból. Bár ez nem nagyon látszik rajtam, révén, hogy elég világos bőröm van. Pedig mindig napozok a parton, de sose barnulok le. Ez olyan idegesítő. – mondta, de látszott rajta, hogy nem nagyon izgatja.

-Értem. Olaszország nagyon szép hely. Lotty is félig olasz, nem? – fordítottam el egy kicsit a fejem, hogy Lotty-ra nézhessek.

-Deee. Apukám olasz. – mondta zavartan, és a feje kezdett inkább egy érett paradicsomra hasonlítani.

-És meddig maradsz?

-Nos, azt hiszem 5 hónapig, de lehet, hogy tovább. – kacsintott rám. Tényleg aranyos volt, de még mindig úgy éreztem, hogy nem engem akar levenni a lábáról.

-Az elég sok idő. Nem fognak hiányozni az ottani barátaid, vagy a családod?

-De. Biztos. De remélem, hogy nem lesz olyan rossz.

-Nem hiszem. Viszont mindjárt becsöngetnek. Milyen órád lesz? – kérdeztem meg. Belegondolva, nekem most pont egy olyan unalmas matekóra következik, amin általában a lányokkal szoktam dumálni.

-Matek.

-Nekünk is.

-Nos, akkor megyünk együtt?

-Persze. Ti is jöttök lányok? – fordultam feléjük. Ők csak rázták a fejüket, amiből azt vettem le, hogy inkább nem akarnak minket megzavarni.

Elindultunk a terem felé és közben végig kérdezgettem.

-És most kinél laksz?

-A nagybátyámnál. Ő Carlisle munkatársa. Azt mondja, hogy Carlisle nagyon kedves.

-Igen. Ő olyan, mint egy angyal. Mindig kedves és nyugodt, akinek tud, annak segít, és mindenben lehet rá számítani. Tényleg, mindenben.

-Jó lehet, hogy egy ilyen Apukád van.

-Ja. Nagyon jó.

Ha tudná milyen jó. Pláne, ha azt is tudná, mennyire jó is az igazi Apukám. Edward. Aki nagyon szeret. Persze, Carlisle is nagyon szeret, de nem úgy, mint Apu vagy Anyu.

-Kérdezhetek valami személyeset? – tettem fel a kérdésem.

-Persze.

-Ki érdekel igazán? Mert azt eddig észrevettem, hogy nem engem akarsz elkápráztatni.

Felsóhajtott, majd belekezdett a magyarázkodásba. – Ennyire látszik?

-Igen. – bólogattam lelkesen.

-Nos, hát az az igazság, hogy tényleg nem te tetszel nekem…

-Igen, erre is rájöttem. – felé fordultam és rámosolyogtam, amit ő viszonzott.

-Nézd, még nem szeretném elmondani. Majd mindent megtudsz a megfelelő időben. Különben sem akarnám, hogy mindenkinek elmond.

-Már miért gondolod, hogy mindenkinek elmondanám? – kérdeztem, felháborodottságot színlelve.

-Hát, nem is tudom. Miért, nincs így? – mosolyogott. Ismét. Kezdett olyan lenni, mint Jacob. Ő is mindig mosolyog és mindig vidám, csakhogy Jacob-nak sokkal jobban áll. Szerintem.

-Nem is tudom. – mondtam komolyan, ahogy a mondat végét is. - Nem hiszem, hogy elmondanám. Talán akkor, ha muszáj lenne. De nem biztos. Miért, kinéznéd belőlem? – mosolyodtam el.

-Igen. – bólogatott hevesen.

-Kösz szépen.

-Szívesen.

Pont beértünk az órára. A tanár mögöttünk jött, és amint mi leültünk, már el is kezdte az órát.

Ismét unalmasan telt volna, ha nincsenek ott a lányok, és A Fiú. Még mindig nem mondta el az igazi nevét, így még mindig csak A Fiú-nak szólítottuk. Remélem, egyszer már majd elmondja.

Észre vettem, hogy Doroty szokatlanul ellenszenves volt velem. Nem értettem ennek az okát, hisz nem tettem ellenne semmit. Ezért hát, szünetben megkérdeztem tőle, mi baja van.

-Doroty! Várj már meg! – kiáltottam neki, de ahelyett, hogy lelassított volna, pont hogy gyorsabban kezdett menni.

Így hát elkezdtem futni. Ez persze nem esett nehezemre, lévén, hogy félig vámpír vagyok, akik ugyebár nagyon gyorsak.

Szerencsére sikerült beérni, bár ez nem volt meglepő.

-Doroty! Kérlek! – fogtam meg a karját, ezzel kényszerítve arra, hogy álljon meg. – Mi a baj? – kérdeztem tőle kedvesen, de ő elég mogorván válaszolt.

-Hogy mi a baj, még kérded? Na jó, tudod mit, most elmondom neked, hogy mi a baj? Annyira elegem van már belőled. Idejössz és eljátszod a jó kislányt, mikor nem is vagy az. És…

-Várj? Hogy érted, hogy játszom a jó kislányt? – vágtam a szavába.

-Úgy, hogy… Ááááá. Tudod, mit? Gondolkozz azon, hogy mit tettél.

Mondta, majd ugyanolyan gyorsan, mint ahogy előlem menekült, most olyan gyorsan húzta el a csíkot.

Hazafelé úton egész végig ezen gondolkoztam, de nem sikerült rájönnöm, hogy miért is viselkedett így Doroty. A családom észre is vette, hogy nagyon nincs kedvem semmihez, és meg is kérdezték, mi bajom, de most nagyon nem volt kedvem velük beszélgetni.

Bár nem olyan rég óta ismerem Doroty-t, de akkor is nagyon megkedveltem, és azt hiszem, mondhatom, hogy a barátom.

Igazság szerint nem nagyon figyeltem az útra, ezért ha nem lennének ilyen jó érzékeim, elütöttem volna egy állatot, a Cullen házhoz vezető földúton.

Mikor odaértem, csak gyorsan felmentem a szobámba, és ledőltem az ágyamra. Tényleg nem akartam beszélni senkivel. Csak feküdtem és néztem a plafont.

Majd egy olyan 10 perc után rájöttem, hogy én ma, La Push-ba megyek. Jacob-bal. Bár egy kicsit féltem, hogy gond lehet belőlem, hisz én is Cullen vagyok, és nem szabadna megszegnem a szerződést, de ha Jacob visz oda, akkor talán nem szegek „törvényt”.

Gyorsan átöltöztem, és rendbe szedtem magam egy kicsit. A tükör előtt álltam, és rájöttem mennyire, sápadt vagyok. Az arcom fal fehér. A szemem alatt lila karikák vannak, és enyhén szólva sápadt vagyok.

Megpróbáltam eltüntetni egy kis sminkkel, és mikor végeztem, örömmel tapasztaltam, hogy némiképp jobb.

Ezután elindultam a kocsim felé. Útközben szóltam Anyuéknak, hogy hova megyek, és hogy kb., mikor érek haza, majd ténylegesen is elindultam.

A földúton most jobban figyeltem, mint idefelé, és mikor kiértem a betonútra felsóhajtottam és megnyugodtam, hogy egyetlen állatot sem ütöttem el.

A maradék utat viszonylag gyorsan megtettem és rögtön megörültem, amikor megláttam Jacob félig csupasz testét az úton…

Szóval 10 kommentár külön-külön embertől, és máris jön a következő fejezet.:D Puszi: Toti