Happy Begining - 19.fejezet

Nos, ez a 19.fejezet. Sajnálom, ha egy kicsit rövidre sikeredett, de mostanság nincs túl sok időm. Van egy jó hírem, miszerint egy héttel később megyek Pécsre, ezért egy vagy két fejezettel többet kaptok.:) Köszönöm mindenkinek aki szavazott, az végleges eredményt, bal oldalt láthatjátok. Jó olvasást. Puszi: Toti

19. fejezet

(Nessie szemszöge)

-Alex! – kiáltottam fel, amint megláttam az ajtóban. Próbáltam felülni, de sajnos nem sikerült. – Hogy, hogy itt vagy?

-Gondoltam meglátogatlak. Belláék átadták az üzeneted.

-Köszönöm. – mosolyogtam szüleimre, akik egymás mellett álltak, egymást ölelve.

Nagyon családias volt, ahogy ott álltak. Hihetetlen, hogy még ennyi év után is ennyire szeretik egymást. A 150 év alatt egyszer se vesztek össze. Mindig egyetértettek és mindig békések voltak.

-És hogy vagy? Fáradt vagy még? – kérdezte meg Alex.

Csak most vettem észre, hogy a szüleim már nem voltak a szobában. Szépen kislisszoltak és kettesben hagytak minket.

-Egész jól. Már kezdek erősödni. – mosolyodtam el.- Alex én tényleg nagyon sajnálom. Nem akartalak megbántani, de…

-Nessie!

-… de azt se akartam, hogy félreérts, és…

-Nessie! – szólt most másodszorra Alex.

-… és én tényleg szeretlek, de csak, mint egy barátot vagy egy testvért, és…

-Nessie! – most már hangosabban beszélt, és odajött hozzá, hogy végre észre vegyem.

-Nessie! Én tudom, hogy nem akartál semmi rosszat és azt is, tudom, hogy szeretsz. És megnyugodhatsz, már nagyjából túltettem magam ezen. És most alakul valami… - hallgatott el jelentőségteljesen.

-Mi is? – kérdeztem fellelkesülve.

-Nos, hát van egy lány… - folytatta előbb félbehagyott mondatát, és minden élményét, minden észrevételét elmondta a lánnyal kapcsolatban.

A szerint, amit Alex mondott, nagyon kedves lány. Mondjuk én, nem nagyon ismerem, de már beszéltünk és tényleg elbűvölő teremtés. Mondjuk ahogy, róla beszélt, kezdett bizonyossá válni, hogy Alex-nek tetszik ez a lány.

Több érzelem is tombolt most bennem. Örültem, féltem, és… és féltékeny voltam. Örültem, mert Alex boldog lehet a lánnyal, és örültem, hogy nagyjából már túllépett rajtam. Féltem, nehogy valami baja essen. Persze ez abszurd, hisz mi baja lehet egy szimpla lánytól, mikor több vámpírral van egy házban. És féltékeny voltam. Igaz csak egy kicsit, de akkor is. Féltékeny voltam, mert igaz, hogy nem szeretem, csak, mint egy testvért, vagy egy barátot, de attól még féltékeny voltam. Egy csöppnyit.

Örültem, hogy Jasper most nincs a szobában, és annak is örültem, hogy Emmett sincs. Most biztos jót nevetnének rajtam.

-Szóval tetszik. – állapítottam meg, szinte csak magamnak.

-Mi? Nem. Dehogy! Csak egyszerűen olyan gyönyörű és kedves és megértő és intelligens és… - kezdte mondani, és annyira tagadta, hogy még nyilvánvalóbbá vált, hogy Alex-nek tényleg tetszik.

-… és tetszik neked. – fejezetem be megkezdett mondatát és elnevettem magam. - Alex valld már be. Engem nem zavar örülök neki, hogy boldog vagy, viszont egy kicsit féltelek is, nem akarom, hogy bármi bajod essen.

-Nem lesz semmi bajom. Nyugi. – mondta mosolyogva. – Egyébként mi volt olyan vicces ezen? – kérdezte sértődöttséget színlelve.

-Hát csak az, hogy előbb letagadod, aztán meg elkezdesz itt áradozni róla… - mondtam nevetve.

Erre ő is elnevette magát. Pár percig együtt nevettünk, majd mindketten elhallgattunk.

A következő pillanatban Alice robbant be a szobába.

-Gyerekek! Kész a vacsora. Gyertek enni. Nessie le tudsz jönni, vagy levigyünk? – kérdezte nővérem mosolyogva. Tudtam, hogy nagyon jól mulat azon, hogy akár arra is kerülhet sor, hogy Apának, vagy valakinek le kelljen vinnie. Utáltam, ha valami olyan történik velem, ami miatt segítségre szorulok.

Apa szerint ezt Anyutól örököltem. Ő is olyan volt emberkorában, mint én most.

Alice kinézetét látva Alex-szel összenéztünk, majd elnevettük magunkat.

Ott állt az ajtóban, és csak a fejét dugta be, mintha megzavarna valamit. Pedig pontosan tudta, hogy nem történik semmi, csak beszélgetünk.

Egy percre, mintha félelem suhant volna át a szemén, bár nem tudom miért. Csak remélni tudtam, hogy majd elmondja.

Még mindig nevettünk és ezért Alice kezdett kicsit ideges lenni.

-Most meg mi olyan vicces? – kérdezte Alice durcásan.

-Semmi-semmi. – mondtam még mindig nevetve. – Máris megyünk.

-Rendben. De siessetek! Nehogy aztán kihűljön a kaja. – dorgált meg minket Alice. – Nagyon finom lett a vacsora. – elég nehéz volt neki kimondani az utolsó mondatát. A végén még el is fintorodott.

Erre megint nevetnem kellett. Azt tudom, hogy a vámpírok nem szeretik az emberi ételeket, de legalább ne mondják rá azt, hogy hű de finom.

-Ok. – mondtuk egyszerre.

Alice kilépett a szobából, és megint elnevettük magunkat.

Nagyon jól szórakoztam ebben a pár órában Alex-szel. Sejtettem, hogy vacsora után már mennie kell, hisz holnap iskola. És valószínűleg holnap már nekem is mennem kell iskolába.

Pár perc múlva elindultunk lefelé. Igaz, a saját lábamon mentem le, de közben Alex-re támaszkodtam. Ezt is eléggé utáltam, de sajnos, ha nincs ott mellettem Alex, és nem segít nekem, akkor nem jutottam volna le.

Mikor megérkeztünk mindenki ránk emelete a tekintetét és mindenki elkezdett kuncogni a látványon.

Mondjuk valószínűleg tényleg kicsit nevetségesen, nézhettünk ki, ahogy teljes terhemmel rá nehezedtem Alex-re. Mondjuk jól bírta, hisz elég erős volt. Nem olyan erős, mint az én Jacob-om, de azért elég izmos ahhoz képest, hogy csak egy egyszerű ember.

-Sziasztok! – köszöntem mindenkinek. – Örülnék, ha abbahagynátok, hogy rajtam nevettek. – mondtam dühösen.

Erre már Alex is elkezdett nevetni, ami által elkezdett rázkódni mellettem.

-Kérlek! – üvöltöttem.

Utáltam, ha valaki rajtam nevet.

-Sajnáljuk Nessie, csak tényleg olyan viccesen néztél ki. – mosolygott Anyám.

-Hé! Ne beszélj többes számban. Én nagyon is élveztem. – kacsintott rám Emmett.

-Kösz, Emmett! – mondtam gúnyosan. – na, inkább menjünk enni. Ti is esztek? – kérdeztem tőlük gonoszan, mire mindenki elfintorodott.

-Mi már ettünk. – próbált mosolyogni Bella, de nem nagyon sikerült neki.

-Rendben. Akkor mi már megyünk is. – mosolyogtam, és elindultunk.

A konyhában már várt minket Esme és érezni lehetett a finom illatokat.

-Sziasztok! Ülljetek le, máris hozom a vacsorát. – mosolygott.

-Köszönjük. – feleltem, majd gyorsan leültünk az asztalhoz.

Esme elindult a konyhába, ahol már sorakoztak az ételek.

Szerintem egy hadseregnek is elég lett volna, annyi kaját csinált.

-Vacsora után mennem kéne. – mondta szomorúan Alex.

Se ő, se én nem akartuk, hogy elmenjen. Igaz, holnap nagy valószínűséggel találkozunk az iskolában, de azért még azt a pár órát is alig bírtam ki az egyik legjobb barátom nélkül.

Tényleg jó volt ez a mai nap. Jót beszélgettünk.

-Igen. Sejtettem. – mosolyogtam rá, bár nem örültem neki, hogy mennie kell.

Esme belépett a szobába a vacsorával, letette elénk, és jó étvágyat kívánt.

-Köszönjük. – mosolyogtam rá.

Ránk mosolygott válaszul, majd bement ő is nappaliba, ahol már a többiek várták. A hangokból ítélve.

-Nagyon jól éreztem ma magam. – mondta Alex, miután lenyelte az előző falatát. – Tudod, anyukád nagyon jól főz. – mosolyogott.

-Igen, én is jól éreztem magam. És tényleg nagyon jól főz. Pedig nem is szokott enni. – mondtam ki véletlenül.

-Hogy, hogy nem szokott enni? – kérdezte Alex gyanakodva.

-Oh, ezt mondtam volna? Biztos félremondtam. Úgy értettem nem szokott sokat enni. – javítottam ki magam gyorsan.

-Jah. Értem. Lehet, hogy csak én értettem félre. – mondta zavarodottan.

-Nem. Biztos én mondtam rosszul. – makacskodtam.

Komolyan úgy viselkedtünk, mint ovis. Egymás szemébe hunyorogtunk, mintha dühösek lennénk.

Majd elnevettük magunkat, észbe kapva, hogy milyen gyerekesek voltunk az előbb.

A nappaliból hangos kacaj hallatszódott, és tudtam, rajtunk nevetnek. Hisz ők mindent hallottak.

Befejeztük a vacsorát, majd Alex elköszönt mindenkitől, és Apa hazavitte.

Nagyon jól telt a napom, azt hittem a holnapi napomat is élvezni fogom, hisz akkor még nem tudtam mi vár rám az elkövetkező napon…

Szóval ilyen lett, és remélem, hogy tényleg nem lett nagyon rövid. Lécci írjatok komikat. Köszi: Toti