Happy Begining II. "Bonyodalmak" - 1.fejezet

Szijasztok!

Először is nagyon sajnálom, hogy ismét késtem. Elég hosszú lenne elmondani, miért is, ezért most inkább nem untatlak vele titeket. Vége az első könyvnek! Legalábbis most már nagyjából tudom, hogy hogy fog folytatódni, illetve befejeződni a történet, és még lesz bővén jópár rész, ezért két könyvre bontottam. I.Könyv: Happy Begining - Boldog kezdet, II.Könyv: Complications - Bonyodalmak. Mivel megkaptam a 15 kommentárt, amit nagyon szépen köszönök, ezért most két fejezettel jövök. Igaz, kicsit rövidek lettek, ezért is rakom fel egyszerre. Remélem tetszeni fog nektek. Jó olvasást! Puszi: Toti

1. fejezet

(David szemszöge)

-Ne!- kiáltottam

Épp indultam volna az autóhoz a plédért, amikor meghallottam, hogy valami csúszik. Azonnal háta pillantottam, s észrevettem, ahogy Doroty lezuhan a szikláról. Odafutottam hozzá, hátha még megmenthetem, de sajnos elkéstem. Nem tehettem semmit. Utána vetettem magam, mondván, ha ő meghal, én minek éljek

Borzalmas volt. Ahogy hallottam, hogy síkit, a segítségemért kiabál. A kezem, az övé felé nyújtottam.

-Doroty!

Fogd meg a kezem. Gyorsan.

Hangomra felnyitotta szemeit, és kezét felém, nyújtóztatta. Nem értem el. Sajnos. De nem adom fel. Továbbra is próbáltam elkapni, és szerencsére most sikerült. Erősen fogtam.

-Nyugodj meg. Elkaptalak. Foglak.

Pár pillanat múlva már elértük a vizet. Hangos csobbanással értünk „földet”. A víz alatt azonnal megszorítottam Doroty kezét, és a felszínre emeltem.

-Jól vagy? – ordítottam.

A mellettünk lezúduló vízesés túl hangos volt, hogy az ő füle hallja, amit mondok.

-Igen. Azt hiszem. Egy kicsit fáj a karom, és a torkom is, de egyébként jól vagyok. – mondta ő is elég hangosan.

Szerintem nem jött rá, hogy, még ha suttogna, akkor is tudnám, mit mond.

-Akkor jó. – mondtam. – Ússzunk ki a partra.

Felmászott a hátamra, ismételten, és vele együtt kiúsztam a partra. Kimásztam, majd letettem a hátamról, és kicsavartuk a ruháinkat. Hirtelen egy árny suhant el előttünk, majd visszajött és Alice-szel találtuk szembe magunk.

-Alice? – kérdeztem meglepetten.

-Oh, Uramatyám. De jó. Hát éltek. Minden rendben?

-Igen. De mit keresel itt? – kérdezte Doroty. – persze, nem gond, örülök, de nem értem.

-Volt egy látomásom. Amiben te leesel a szikláról, David pedig utánad, ugrik. És azonnal indultam. A többiek is mindjárt itt lesznek. – amint kimondta az utolsó szót, már az egész Cullen-család ott állt előttünk.

-Sziasztok. Hála az égnek, hogy jól vagytok. – mosolygott Esme.

-Igen.

-Oh, David, ha már itt vagy, szeretnénk közölni veled valamit. – Carlisle hihetetlenül kedves volt, és nyugodt. Mint mindig.

-Rendben.

-Nos, arról lenne szó, hogy beszélgettünk egy kicsit a családdal, és arra a döntésre jutottunk, hogy ha van kedved, nyugodtan hozzánk költözhetsz. – közölte velem Carlisle.

-Tényleg? Ez most komoly? Nem vicceltek?

-dehogy. Gyere nyugodtan, van egy szabad szoba, amit nem használunk, és akkor majd szépen kidíszítjük. Oh, igen. Olyan jó les, majd segítek neked. – örvendezett Alice.

-Nyugodj meg Alice, előbb döntenie kell. – Carlisle.

-Jó jó. – mondta szomorúan Alice.

Olyan édes volt, és annyira örültem, hogy megbíznak bennem, és felajánlották, hogy éljek velük. Legszívesebben rögtön azt mondtam volna, igen, igen és igen. De nem. Biztos csak azért mondják, hogy Aro ne legyen rájuk mérges, hisz ő az Apám.

-Ez hülyeség. David. Azért ajánlottuk fel, hogy lakj velünk, mert ezt szeretnénk, és nem azért, mert félünk Arotól. – mondta Edward. El is felejtettem, hogy gondolatolvasó.

-Komolyan ezt hiszed? – kérdezte csalódottan Esme.

-Nem, dehogy. Csak miért akarnátok velem élni, egy Volturival?

-Tudod, David, nem az a fontos hogy milyen családból származol, hanem az, hogy ki vagy. – magyarázta Bella.

-Ugyan öcsi, jó móka lesz, majd nagyokat szórakozunk és csesztetjük Edwardékat. – vigyorgott Emmett és Jasper is.

-Jó rendben. De tényleg nem szeretnék a terhetekre lenni.

-Egyáltalán nem vagy. És Doroty is nyugodtan átjöhet. Bármikor.

-Köszönöm a kedvességüket. – mosolygott Doroty az ezer wattos mosolyával.

-Ez csak természetes, de inkább tegezz minket. – mosolygott Carlisle.

-Rendben. Köszönöm.

-Doroty, nem kell mindent megköszönnöd. – mondta Bella hihetetlenül kedvesen.

-Oké. Megpróbálom.

-Nem vagy éhes? És át is kéne öltöznöd. – mondta Esme. – Gyere! Menjünk haza, csinálok neked valami finomat, és Alice meg ad neked valami szép ruhát. – mosolygott.

-Felöltöztethetlek? Ez most komoly? Nem viccelsz? – lelkesedett be Alice.

-Vigyázz, mit válaszolsz. Még nem láttad Alice-t, mikor ruháról va szó… - súgta a fülembe David. Kirázott a hideg. Hihetetlenül jó érzés. A többiek azt hitték, hogy attól, mert fázom, pedig egyáltalán nem emiatt.

-Na látod! Biztos nagyon fázhatsz már. – Esme olyan kedves és gondoskodó volt, mintha a saját lánya lennék.

Egyáltalán nem fázok! Miért hiszi mindenki azt, hogy igen. Nem kel rm vigyázni, tudok gondoskodni magamról. Nem kel nekem senki segítsége.

Edward felkuncogott. Tényleg, téged el is felejtettelek… Ismét felnevetett. Mindenki értetlenül bámult, és Edward tovább nevetett. Muszáj nevetned rajtam? Kérlek, ez olyan megalázó. És ismét. Egyre dühösebb lett.

-Edward, állítsd le magad, a végén még dühébe neked ront. – mondta dorgálóan Jasper.

Ő meg ismeri az érzéseim. De jó. Van esetleg még valami? Edward! Ha elkezdesz nevetni, megöllek! – néztem rá dühösen. De sajnos nem ért semmit. Újra bele kezdett.

-Jó, ne haragudj, csak olyan vicces vagy. – próbált komoly lenni.

-Már pedig?

-Tudod, először is dühös vagy, mert azt hiszik, hogy fázol, nem pedig, hogy attól rázott ki a hideg, hogy David annyira közel súgta a füledhez azt, amit. – éreztem, hogy elpirulok. – Aztán meg mikor Esme, segíteni próbált, annyira ellenkeztél, és annyira hasonlítottál az én Bellámhoz. – megfogta a derekát, és még közelebb húzta magához. – És olyan vicces vagy, mert most jöttél rá, mik is a képességeink, és most először tapasztalod meg…

-Uh, Doroty, ez nem semmi. Lassan még Bellát is megelőzöd a viccességben. – mondta Emmett, Bella pedig egy hatalmasat bokszolt a hasába. Akkorát csattant, hogy felugrottam, és David nyakába fúrtam a fejem.

-Emmett, Bella! Ezt ne itt! Doroty még megijed. – mondta rosszallóan Carlisle.

-Nem. Egyáltalán nem zavar, hogy verekednek, sőt még vicces is, csak egyszerűen megijedtem a hangtól. – mosolyogtam.

-Akkor is. Illetlenség.

-Jó, rendben. Majd otthon befejezzük. – mondta fenyegetően Bella.

Emmett csak nevetett egy nagyot.

-Most már tényleg menjünk. Akarsz szólni a szüleidnek, hogy átjössz? – kérdezte David.

-Nem. Csak később érnek haza, majd akkor felhívom őket. – válaszoltam neki.

-Rendben. Akkor induljunk. Felviszlek a kocsihoz. – mondta, majd úg yállt, hogy fel tudjak mászni a hátára.

Mint mindig, most is hideg volt, de csöppet sem zavart. Igaz, most, hogy vizes voltak a ruháim, nem volt a legmelegebb, de mégis. Valahogy melegített.

-Köszönöm, hogy mentettél. – suttogtam a fülébe.

Ha jól láttam, őt is kirázta a hideg, és azonnal megállt. Letett a hátáról, és szembe fordult velem.

-Doroty! Természetes, hogy „megmentettelek”, hisz nem tudnék nélküled élni. – mondta zavartan.

-Oh. – csak ennyit tudtam kinyögni.

Végig simított az arcomon, majd lágyan megcsókolt. Pár perc múlva újra felmásztam a hátára, a lábaim átkulcsoltam a dereka körül, majd neki iramodott, és hatalmas sebességgel száguldoztunk. Pár másodperc múlva elértük a kocsit, beültetett, és azonnal bekapcsolta a fűtést. Nem hittem volna, de nagyon jól esett. Csak most vettem észre, mennyire fázok. Elkezdtem vacogni.

Daviden látszott, hogy most legszívesebben hozzám bújna, és megpróbálna felmelegíteni, de hideg bőre miatt, csak még jobban lehűtene.

-Köszönöm.

-Már megint mit? – kérdezte nevetve.

Tényleg mindenért bocsánatot kérek… Ezt eddig észre se vettem.

-A fűtés… miatt… - mondtam zavarban.

-Látod. Már megint megköszönted. Ráadásul azt, hogy befűtöttem. Kérlek, Doroty! Nem kell mindenért kimutatnod a hálád. Tudom, hogy nagyon örülsz neki, és mindent köszönsz, de ezt néha magadban tarthatnád. – mosolygott.

Rám nézett. Annyira aranyos. El sem hiszem. És mennyire igaza van.

-Jó, rendben. Megpróbálom. Csak olyan nehéz. Tudod, mérhetetlenül boldog vagyok, mindenért. Hogy kibékültünk, hogy a Cullenek ilyen kedvesek velem, hogy végre tudok mindent. Legalábbis nagyon remélem.

-Én is boldog vagyok, hogy velem vagy. – mosolygott rám.

Az út további részében nem szóltunk semmit, de ez cseppett sem volt kínos. Meg érkeztünk a gyönyörű, hatalmas Cullen házhoz.

David megállt a garázs előtt a kocsival, majd kiszálltunk. A többiek már bent vártak minket. Hiába, egy vámpír gyorsabb, mint egy autó. Még ha olyan csúszszuper, mint David-é is.

-Azt hiszem, én most felkísérem Doroty-t a szobámba, hogy nyugodtan el tudjon készülni. Melyik is az? – kérdezte David.

-Az első emeleten, jobbra az első. – mondta kedvesen Esme. – Remélem megfelelő lesz.

-Biztosan. És köszönöm. – ellenállhatatlan, mikor mosolyog.

Átkarolta a derekam, majd megindultunk a lépcsőn.

Mikor odaértünk a szobához, leültetett a már szépen megágyazott ágyra, ő pedig letérdelt elém, és nagyon komoly volt.

-Doroty! Kérdezhetnék tőled valamit? – kérdeztem meg félve…

2.fejezet

(Doroty szemszöge)

-Doroty! Kérdezhetek tőled valamit? – kérdezte komolyan.

Nagyon megijedtem. Ahogy itt térdelt előttem, kezei közt fogva az enyéimet, és komoly arccal tekint rám. Azt hittem, feleségül akar kérni. Hisz minden összevágott.

-Öhm. David. Ugye most nem azt akarod megkérdezni, hogy én… hozzád… - próbáltam körülírni, de úgy látszik nem nagyon sikerült.

Aztán felderült az arca. Rájött.

-Mi? Nem, dehogy. Eszembe se jutott, megkérni a kezed. Persze, nem azért, mert nem szeretlek, vagy, mert nem szeretnélek elvenni feleségül. Csak szerintem egyelőre még túl fiatalok vagyunk. – mosolyogott rám.

Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Persze, persze, én is szeretem, de egyelőre még túl korai lenne ez. Teljes szívemből szeretem, de még nem állok készen rá, és azt se tudnám, mit kéne tennie egy feleségnek. Talán mosnom kéne? Uram atyám, hisz még mosni sem tudok. Nekem a bejárónőnk csinálja mindezt. Jesszusom, és főzni se tudok! Még csak azt se tudom, hogy kell használni egy vasalót. Sürgősen meg kell tanulnom mindezt. Mi van, ha mondjuk 3 év múlva, megkér, és még mindig nem fogok tudni róla, gondoskodni. Várjunk csak! Milyen butaságokat beszélsz, Doroty! Hisz ő vámpír! Ennie nem kell, szóval főzés kipipálva. De ruhái csak vannak. Akkor pedig tudnom kell használni a mosógépet, és a vasalót is.

-Hé, Doroty! – gyengéden meg rázogatott.

-Oh, ne haragudj. Csak elkalandoztam. Mit is akartál kérdezni? – figyeltem rá.

El sem hiszem, hogy így elkalandoztam. Mi lehetett velem? Sosem szoktam elmászkálni gondolatban. Lehet, hogy valami történt velem? Nem is tudom. Lehet, hogy a stressz miatt van? A suli eléggé kikészít. Pláne, most, így a szalagavató bál előtt. Tényleg! A bál! Még nincs is partnerem. Vajon David, elhív? Nagyon remélem. Különben ha nem, kitekerem a nyakát. Hisz olyan szép pár lenne.

-Doroty! Figyelsz te rám egyáltalán? Épp most kérdeztem meg nagy nehezen, hogy elkísérnél-e a bálra, és te már megint rám se hederítesz. – még sosem láttam ilyennek. Felkelt, és elkezdett ide-oda mászkálni a szobában. Igaza van. Szörnyű vagyok. Folyton elkalandozok! Oh, csak most esett le. Elhívott a bálba. Várjunk csak, mit vegyek fel? Nincs egyetlen normális göncöm se. Valamit kell majd keresnem. Alice biztos segít. Remélem.

-És már megint! – szólt David.

-Istenem, David, annyira sajnálom. Nem szoktam elkalandozni, soha. Nem is tudom, mi lehet velem. Olyan furán érzem magam. – mondtam szomorúan.

-Furán? És azt mondod, soha nem fordul veled ilyen elő? – kérdezte ingerülten.

-Nem.

-Jasper. – sóhajtott. – Várj itt egy percet.

(David szemszöge)

Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, és amint megláttam Jaspert, odamentem hozzá.

-Jasper, mit művelsz Doroty-val?

-Semmit, miért?

-Folyton elkalandozik. Beszélek hozzá, és nem is figyel rám. Azt mondja, még soha nem fordult elő vele ilyesmi korábban, most pedig az utóbbi 5 percben háromszor is! – mondtam kicsit hangosabban. De nem voltam mérges, se dühös. Csak féltem Doroty-t.

-Nem csinálok vele semmit. De ez nagyon érdekes. Biztos nem lesz semmi gond.

-Jasper, hát nem érted. Mikor beszélek hozzá, és a szemébe nézek, nem őt látom. Mintha valaki más lenne benne, a testében. És nem figyel rám. A szemei engem néznek, de nincs ott velem. Mintha, mintha…

-Mintha mi? – kérdezte Edward.

-Mintha nem is ő lenne.

-Azonnal felmegyek. Megnézem, mire gondol?

Edward felszaladt a lépcsőn, és mindenki utána ment. Bella, Alice, Jasper, Emmett, Rosalie és persze én. Carlisle dolgozik, Esme pedig elment bevásárolni, hogy főzzön valamit Doroty-nak.

(Edward szemszöge)

Ez felettébb aggasztó. Ha igaz, amit David mondott, és még sosem fordul telő ilyesmi Doroty-val, akkor történhetett valami. Valami nagyon nem jó.

Tényleg, haza kéne már mennem. Vagy csak szóljak Apuéknak telefonon? Várjunk csak, nekem van telefonom? Nem is emlékszem rá. De ha nincs, akkor miért? Jé, egy ágyon ülök. De vicces. ÚÚ, de jó. ÉS ugrálni is tudok rajta. Nem is hittem volna. De ez az én ágyam? Nem hiszem? Nincs itt a micimacis takaróm. A takarómat akarom. Anyut és Aput.

-Úristen itt valami nagyon nincs rendben. – szóltam.

Villámgyorsan befutottam a szobába, és az elém tárulkozó látvány, valami hihetetlen volt. Doroty az ágyon ült, és sírt. De ő nem az a 17 éves Doroty volt, hanem ovis kislány.

-Jesszusom. – ahogy belépett a szobába David, és meglátta mi történt, látszott rajta, hogy sír. Persze nem folytak könnyei, de rázta a sírás.

Odament hozzá, a kis Doroty-hoz, és megölelte.

-Doroty!

-Szija! Te vagy az Apukám? Nem emlékszem ki ő. És te ki vagy? – kérdezte meg kislányos hangján.

-Hívom Carlisle-t. – szólalt meg Alice és Bella egyszerre…

Nos, remélem mindenkinek tetszett, és most is 15 kommentárt kérek, lévén, hogy tulajdonképeen 2 fejezetet kaptatok!Puszi: Toti