Happy Begining - 26.fejezet

Sziasztok!

Mivel megvan a 12 kommentár, ezért felrakom a 26. fejezet-et, de főként azért, mert Dzsenni már nagyon nyaggatott....:):D A következő pár fejezet nagyon izgalmas, főleg a 30. szóval megéri kommentet írni. Most kedves leszek, és csak 10 kommentárt kérek, de mindegyiket külön-külön felhasználótól!

Jó olvasást! Puszi: Toti

26.fejezet

(Nessie szemszöge)

Az óra után találkoztam Doroty-val, most nagyon nem akartam elszúrni, mikor pont kibékültünk.

Az egész szünetet végig nevettük, csak mentünk össze-vissza és mindenen elnevettük magunkat.

A következő órám a családommal volt, egyik barátom sem volt velem. Örültem, hogy velük vagyok, hogy ők is itt vannak velem, és ha kell, odamehetek hozzájuk. És a leges-leges legjobb az, hogy nem zavarja őket, hogy vannak olyan barátaim is, akik nem teljesen olyanok, mint mi.

Leültem Alice mellé, aki már el kezdett integetni, mikor még be sem léptem a terembe. Vicces volt így látni Alice-t. Félig állt, és félig ült, kezét magasra tartva, és integetett nekem, arcán angyali vigyor.

-Nessie! Nessie!

-Alice! Alice! - kiáltottam én is. Odamentem hozzá, de rendes tempóban, leraktam a táskám, és Alice máris szorosan magához vont.

-Hogy vagy? minden rendben? Olyan rég tudtunk beszélni. - mondta izgatottan, és eközben Anyu és Apu is odajött hozzánk.

Kezdett kicsit bűntudatom lenni, hogy így elhanyagoltam a családom. Mostanság nem nagyon foglalkoztam velük, főleg magammal voltam elfoglalva, legtöbbször haza értem, felrohantam a szobámba, reggel pedig gyorsan beültem a kocsimba. Szinte csak egy szót váltottam mindegyikükkel, azt hogy "szia".

-Jól. Sajnálom, hogy nem nagyon foglalkoztam veletek mostanában. - mondtam lehajtott fejjel.

Nem mertem a szemükbe nézni. Egyre jobban zúdult rám a bűntudat gondolata, hogy ezt nem így kellett volna csinálnom.

-Ugyan, semmi baj. Megértünk. És mi is jól elvoltunk. - mondta Apu pajkosan. Bele se akartam gondolni, mire célzott Apu!

-Edward! Ezt ne most! - szólt rá Alice.

Szerencsére a tanár késett legalább 10 percet, és ezért jót beszélgettem Alice-szel. Elmeséltem neki mindent, mondjuk nem mondtam neki sok újat, mivel szinte mindent megtudott a látomásaiból. De azért figyelemmel hallgatott.

A tanár úr még mindig nem érkezett meg, de az egész osztály jól viselkedett. Mindenki beszélgetett a pad társával, vagy aki előtte vagy mögötte ült. Különösebb zajt nem csaptunk.

20 perc után az egyik diák elindult megkeresni a tanárt, vagy ha nincs itt, akkor helyettesítőt keresni. Mikor visszaért csendet intett, majd bejelentette, hogy a tanárunk előző szünetben rosszul lett, ezért hazament, és nem találtak olyan tanárt, aki bejöhetne helyette.

Az osztály még jobban felvidult, majd körülbelül egy perces éjjengzés után, mindenki folytatta azt, amit félbehagyott.

Egyesek még mindig beszélgettek, a stréberek elkezdtek tanulni, a rosszabbak pedig felültek vagy felálltak az asztal tetejére, s játszották a nagymenőt azzal, hogy egyik pedról a másikra ugráltak.

Nem kedveltem az olyan fiúkat, akik azt hiszik magukról, hogy hú de nagy menők, közben egy apró egértől is berezelnek, és felugranak egy székre vagy az asztalra.

Az egész órát végigbeszélgettem a családommal, mind odajöttek hozzánk.

Bella kidobott egy papír lapot a kukába, ami a terem másik felében volt. Visszafele jövet, egy amolyan "nagymenő" beszólt neki:

-Hé! Tudod, elég jól nézel ki hátulról. - és még egyszer megnézte Anyu fenekét.

Apun látszott, kezd ideges lenni, és mikor az a bunkó fiú, füttyentett is egyet, Apu fellökte a székét, és haragos arccal elindult felé. Látszott rajta, hogy ha nem állítjuk meg, akkor neki megy a srácnak, és akár megöli, itt, az egész osztály szeme láttára.

Útközben Emmett és Jasper lefogták, aminek következtében, Apu elkezdett kapálózni, csakhogy kiszabaduljon. Anyu gyorsan odafutott hozzá, és megölelte

-Edward, nyugalom. Nem kell foglalkoznod vele. És az nekünk se lenne jó. Azt szeretnéd, ha mindenki megtudná, hogy mik is vagyunk igazából? - suttogta Anyu Apu fülébe úgy, hogy csak a teremben lévő vámpírok hallhatták.

Apu teljesen lenyugodott, talán Anyu nyugtató ölelésétől, vagy a gondolattól, hogy ha megteszi, amire most készül, az egész családunknak felfedi a titkát. Kiegyenesedett, majd egy nyugtató mosolyt küldött Anyu felé, hogy nem fog semmi meggondolatlanságot tenni. Elindult az a fiú felé, aki pár perccel ezelőtt beszólt Bellának.

Ijedten néztem Aput, ahogy az egész családom is.

Odament hozzá, és a fiú arcán egyre nagyobb félelem látszódott.

-Na, idefigyelj! Ha még egy megjegyzést hallok tőled, az én Bellámról, Isten bizony, megöllek. És ezt vedd nagyon komoly fenyegetésnek! Érthető? - kérdezte komolyan.

Eközben Bella leült egy székre, és már mosolygott. Ő tudta, hogy nem lesz semmi gond, és valószínűleg a család többi tagja is rájött, hogy nem kell tartanunk semmi miatt. Egy csöppet azért mégis aggódtunk.

A fiú csak bólogatott, és látszott rajta, hogy legszívesebben kifutna a teremből, és a mosdóban sírna.

Apu visszajött hozzánk, egy féloldalas mosoly kíséretében. Úgy bírom, hogy tudja, mikor kell megnyugtatni minket, egy egyszerű mosollyal. Anyu felállt, Apu pedig leült arra a székre, ahol eddig Bella ült, majd Anyu leült Apu ölébe.

-Hát, ez meleg volt. - suttogtam magamnak, de pontosan tudtam, hogy a családom minden egyes tagja hallotta.

De ez most nem zavart. Attól függetlenül, hogy Apu csapott egy kis műsort - bár ezt teljesen megértettem - boldog voltam. Hisz nem haragudtak rám, amiért elhanyagoltam őket az utóbbi pár napban. Pedig nem érdemelték meg, hogy szinte hozzájuk sem szóltam. Még mindig bűntudatom volt.

Elhatároztam, hogy szünetben felhívom Jacobot. Ő mindig meg tud nyugtatni. Akár csak a hangjával, hisz még telefonon keresztül is érzem a leheletét, bár tudom, hogy ez kicsit furcsán hangzik. De én akkor is érzem a meleg bőrét, amit akár 1 méterről is képes vagyok felismerni. És a puha érintését. Mintha csak előttem állna. Ezért is tud megnyugtatni.

Pár perc múlva kicsöngettek, majd én elindultam a mosdóba, és felhívtam Jacob-ot.

-Halló! - szólt bele a telefonba.

-Jacob! Nessie vagyok. - mondtam, és éreztem, hogy mindjárt sírok. Már nagyon hiányzott.

-Szia, kicsim. Hogy vagy? Minden rendben? Olyan furcsa a hangod. - kérdezte félve. Olyan édes egy srác.

-Igen, persze. Találkozhatnánk ma is? - kérdeztem meg tőle.

-Persze. Akkor ma, suli után?

-Nekem megfelel.

-Szuper. Akk suli után. Szia.

-Szia.

Letettem a telefont. Örültem, hogy ma is találkozhatok Jacob-bal. Sajnos még volt két órám.

Elindultam a megfelelő terem felé, és reméltem, hogy gyorsan el fog szállni a maradék idő.

Amint beléptem, Alex jött szembe velem.

-Szia. Beszélhetnénk négy szemközt?

-Persze. - félrevonultunk, majd elkezdtünk beszélgetni. - Mi az? Valami gond van?

Kicsit feszültnek tűnt, és mintha félt is volna.

-Szóval, tudod, még régebben mondtam, hogy ki tetszik nekem.

-Igen. Persze. - és akkor rájöttem. - Nézd, én nem mondtam el senkinek. Ha valaki megtudta, az nem tőlem hallotta.

-Persze, persze, nem ez. Szóval kiderült, hogy állítólag én is tetszem neki. Viszont nem tudom, hogy most mit csináljak.

Rám emelte tekintetét, és figyelemmel várta a válaszom.

-Nézd, szerintem állj elé, és mond meg neki, hogy érzel. Hisz, ahogy most mondtad, te is tetszel neki, szóval nem lehet semmi gond. Úgyhogy menj oda hozzá, és mond meg neki. Most! - szemében fény csillant.

Elindult a kiszemelt lány felé, aki a padjánál ült, és a barátaival beszélgetett. Még mielőtt odaért volna, Alex visszafordult hozzám, majd rám kacsintott. Én ezt csak egy nevetéssel viszonoztam.

Vámpír hallásom miatt, minden egyes szót hallottam, amit mondtak.

-Lotty, beszélhetnénk egy percre, négy szemközt? - kérdezte meg Alex kicsit zavarban.

-Persze. - mosolygott, és bár nem nagyon látszott rajta, én mégis észrevettem, hogy ő is feszélyezve érzi magát.

Elvonultak a terem egy nyugisabb pontjába, de pechjükre én még onna is hallottam őket.

-Szóval... arról lenne szó... - kezdett bele Alex félénken.

-Igen? - vitte fel a hangsúlyt Lotty. Sejtette, hogy mit akar mondani, mondjuk ezt ki nem sejtette volna?

Elmosolyodtam magamban. Örültem, hogy Alex megkérdezte a véleményem, és tanácsot kért tőlem. Jól esett, hogy megbízik bennem. És Daviddel is ugyanez a helyzet, aminek szintén nagyon örülök.

-Nah szóval, csak annyi... hogy nagyon kedvellek. - nyögte ki végre.

Nessie erre csak a nyakába ugrott, Alex pedig pár másodperc múlva magához tért zavarodottságából, és visszaölelte Lotty-t. Miután elváltak egymástól, ott maradtak, és beszélgettek még, de erre már nem figyeltem oda. Nem akartam kihallgatni a beszélgetésüket, épp elég volt, hogy már azt is hallottam, amikor Alex bevallotta az érzéseit.

Most még büszkébb voltam magamra, hisz szinte én hoztam őket össze.

Észre se vettem, hogy közben Zac is belépett a terembe. Amint megpillantott, amint őt néztem, elmosolyodott, majd elindult felém. Járása kecses volt, amolyan férfiasan légiesen mozgott.

Odaért hozzám, majd leült a mellettem lévő székre, mert Lila még nem volt itt.

-Üdv néked körünkben. Rég találkoztunk. - mondta nevetve.

-Igen. Hogy vagy? Látom most is vidám vagy, mint mindig? Vagy ez csak egy álca lenne? - mosolyogtam rám, de úgy tűnt, megint pont beéetrafáltam a közepébe.

Eddig kihúzta magát, de most teste elernyedt, és nagyot sóhajtott.

-Nos, az igazság az, hogy van egy kis gond. Nem tudom, hogy mit csináljak. Tudod, tetszik nekem egy lány, aki történetesen az egyik legjobb barátnőd, legalábbis tudomásom szerint, és totál nem tudom, hogy számára közömbös vagyok-e, vagy sem.

Egy hatalmasat kellett nevetnem. Az egész osztály szeme rám szegeződött és hallgatták angyali nevetésem. Persze nem rajta nevettem. De úgy látszik ez egy ilyen nap, hogy mindenki pont ma kér tőlem segíséget. Olyan lettem, mint egy közvetítő. Nem azért, élveztem a helyzetet, hiszen ezzel segíthettem másoknak.

Zac kicsit értetlenül ült mellettem, és mintha egy kis sértődöttséget is felfedeztem volna rajta. Gyorsan meg kellett nyugtatnom, hogy nem rajta derülök ilyen jót.

-Ne haragudj, nem rajtad nevetek. Nos, ha jól sejtem Lila-ról van szó. - mosolyogtam rá.

Még nagyobb értetlenség tükröződött az arcáról, és a döbbenet, ami végig futott a tekintetén, az nagyon megnevetetett.

-Hogy, honnan tudtam? - kérdeztem meg tőle, mert még mindig nem tudott egy árva szót sem kinyögni. - Nos, elég feltűnő, és azon kívül értek ezekhez a dolgokhoz. - mosolyogtam rá bájosan.

-Hű. Szóval, akkor mit tanácsolsz, mit tegyek? Derítsem ki, hogy én tetszek-e neki? - kérdezte izgatottan.

-Nézd, szerintem biztos leehetsz benne, hogy tetszel neki. Hisz ez nem is kétséges.

-Mondta neked?

-Nem. De rajta is pont ugyanannyira látszik, ahogy rajtad is. Szerintem egyszerűen csak legyél vele többet, bókolj neki, nevettesd meg, és akkor rá fog jönni a jelekből, hogy tetszik neked. Ha már elég időt leszel vele, akkor eljön az az idő, amikor megcsókolhatod, és nem fog ellenkezni.

-És mikor lesz ez az idő? - kérdezte, és csak most jöttem rá, hogy ahhoz képest, hogy mekkora macsó kívülről, belülről nem tud sokat a lányokról.

-Hidd el, tudni fogod. Rá fogsz érezni. - mosolyogtam.

Pont belépett a tanár, ezzel félbeszakítva a beszélgetésünket, de szerintem Zac-nek nem lesz több kérdése.

A nap további részében senki nem jött oda hozzám tanácsért, ezért nyugisan telt. Miközben mentem a suliban egyik teremből a másikba, máris észrevettem, hogy Zac megfogatta a tanácsom, és sokat láttam Lila-val.

Mindig mikor észrevettem őket, elmosolyodtam, ahogy ott álltak, és boldogok voltak.

Hazafelé, Anyuék velem jöttek, és most jó sokat beszélgettünk. Meséltem nekik, hogy összevesztem Doroty-val, hogy azután kibékültünk, és hogy ma két fiú is kikérte a tanácsom.

Mikor hazaértem, köszöntem Esme-nek, és most leültem a kanapéra, a nappaliba, és jóleső melegség vont körbe...

Nos, ilyen lett, és mondom, még ha ez nem is olyan izgalmas rész, a következő pár fejezet nagyon is az lesz. Szóval érdemes kommentárt írni. Akkor jön a következő, ha meglesz a 10 kommentár - külön-külön embertől. Puszi: Toti