Happy Begining - 7.fejezet

Nos ez is megérkezett. Sajnálom, hogy ezzel is késtem egy kicsit, de az utóbbi napokban orvosról rovosra, korházról korházra jártam. Na de ez most nem számít. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást. Puszi mindenkinek: Toti

7.fejezet – a vita

(Nessie szemszöge)

-Nessie, hát az meg ki volt? – kérdezte Rosalie dühösen.

-Hát… az egyik osztálytársam. Matekon mellette ülök. – mondtam. Úgy döntöttem elmondom nekik az igazságot. – És neki van olyan jó illata. – mondtam hadarva.

-Hogy mit mondtál? – kérdezte nagyon lassan Rosalie?

-Rose, nyugodj le. Nagyon intenzíven érzem az érzéseidet. Ne csinálj fesztivált. Nessie nem tett semmit. – próbálta lenyugtatni őt Jasper.

-Még. – mondta Rose. – Jól van. Lenyugszom, és nem csinálok fesztivált. Itt! De otthon ezt még megbeszéljük! – mondta, és mintha szikrákat szórt volna a szemeivel.

-Lassan mennünk kéne. – mondta Anyu. A következő órám vele lesz. Történelem.

-Rendben. Akkor azt hiszem, mi mehetnénk is. – mondtam emberi fülnek alig hallhatóan.

-Jól van. Akkor, sziasztok.

-Sziasztok! – mondták a többiek egyszerre.

Kisétáltunk az ebédlőből. A folyósóra érve, anyu megint megkérdezte, hogy mi bajom van. Újra. Mintha nem tudnám, hogy Apu elmondta neki. Ennyire hülyének néz?

-Kicsim, biztos minden rendben? – kérdezte meg újra.

-Nem. De ezt te is tudod! Tényleg azt hiszed, hogy nem vettem észre mikor Apu elmondott neked mindent? – kérdeztem dühödten.

-Sajnálom. – mondta lehajtott fejjel.

-Nem, Anyu. Én sajnálom. Nem rád vagyok dühös. Természetes, hogy tudni akarod, mi bajom. Csak ez annyira rossz. Hogy ezt érzem. Mármint ez nem rossz. Csak annyira furcsa, és pont egy embernek kellett megtetszenie nekem. – mondtam.

Tényleg nem értettem. Miért pont egy embernek? Miért pont ő? Hisz ő olyan csodás, olyan ellenállhatatlan, annak ellenére, hogy csak egy ember. Egy közönséges ember. De mégsem. Alex nem közönséges, nem jelentéktelen. Legalábbis nekem. És az illata. Olyan édes, olyan csábító és mámorító.

-Semmi baj, kicsim. Én is nagyon sajnálom. – mondta, majd magához bújt, és megpuszilta a fejem.

Szorosan hozzábújtam. Éreztem illatát. Csak Anyunak volt ilyen illata. Csodás. De még mindig nem olyan édes, mámorító, mint Alexé.

Beléptünk a terembe. Szerencsére volt egy teljesen üres pad, úgyhogy leültünk oda Bellával. Mikor beléptünk mindenki ránk nézett, és csodálkozott abban, hogy mennyire gyönyörűek vagyunk. Ez annyira jellemző. Az emberek számára gyönyörűek vagyunk, ellenállhatatlanok. Pedig minek. Mi vagyunk a világ legveszélyesebb ragadozói.

Az óra viszonylag gyorsan eltelt. Bár nem nagyon figyeltem arra, amit a tanár magyarázott. A gondolataimba merültem. Rádőltem a padra, és a fejemet a kezemre hajtottam. Így gondolkodtam mindenfélén. Alexen, hogy mit mondjak majd otthon. Hisz Rosalie biztos nem felejti el addigra. Ilyenkor sajnálom, hogy vámpír memóriánk van. És persze a sorson is. Hogy ez lenne az én sorsom? Nem hiszem. De akkor miért történik ez velem? Miért pont velem? Egész órán ezen agyaltam. A gondolataimból pedig a csengő hangja ébresztett fel.

A következő órám magyar. Sajnos egyedül nekem lesz. Úgyhogy óra után elköszöntem Anyutól és elindultam a terem felé. Lehajtott fejjel mentem végig az iskolán. Egyszer csak azonban arra eszméltem fel, hogy valaki mellettem ment, és köszönt nekem!

-Szia Nessie! – ismertem fel Alex hangját.

Neki is miért pont most kellett megtalálnia?

-Szia! – mondtam szomorú hanggal. Csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre hangom fájdalmas, szomorú csengését.

-Valami baj van? – kérdezte meg hirtelen.

-Nem. Csak olyan igazságtalan az élet. – mondtam neki.

-Milyen órád lesz? – kérdezte izgatottan.

-Magyar. – mondtam.

-Kár. Nekem spanyol. – mondta, és most neki is szomorú lett a hangja.

-Szia Alex! – köszönt neki egy másik fiú a folyosóról.

-Szia! – mondta. – bárki is vagy te.

-Te nem is ismered? – lepődtem meg.

-Nem. Miért ismerném? – kérdezte. Számára talán ostobaságnak tűnhetett ez az egész. De én komolyan gondoltam.

-Hát, ha nem ismered, akkor valószínüleg ő se ismer téged, és akkor miért köszönt neked? – kérdeztem. Tényleg nem értettem semmit.

-Hát… tudod, engem itt mindenki ismer. Én nem ismerek sok mindenkit, csak az ismertebb tanulókat. De engem mindenki ismer, és ezért is köszönnek nekem. Én pedig nem akarok illetlen lenni, úgyhogy visszaköszönök nekik. – mondta.

-Értem. Szóval te itt amolyan nagymenő vagy. – mondtam mosolyogva.

-Hát igen.

-Nézd! Miért beszél azzal az új lánnyal? Nem is olyan szép. Én szebb vagyok nála.

-Nem. Én vagyok szebb nála, sőt nálad is szebb vagyok. – hallottuk meg két lány susmogását a hátunk mögött.

Ezután nem tudom miért, de azt hiszem féltékeny lettem. Nem is értettem. Hisz nekik kéne féltékenynek lenniük rám. Bár a jelek szerint azok is voltak.

Majd egyszer csak meleget éreztem a kezemnél. Mikor lenéztem rá, láttam, hogy az nem más, mint Alex keze, az enyémben. Nem fogtam vissza. Azonban a két lány még mindig mögöttünk jöttek, és most megint elkezdtek susmorogni valami. Nem hallottam tisztán, de annyit azért hallottam, hogy arról beszélnek milyen igazságtalanság ez. Hiszen ők mindketten szebbek nálam. Erre nagyon megsértődtem. Az előbb még elviseltem, na de most.

Most azonban erre a mondatukra, én is megfogtam a kezét, majd ránéztem, és rámosolyogtam. Ő visszamosolygott.

-Elkísérjelek a teremig? – kérdezte még mindig mosolyogva.

-Igen, köszönöm. Úgyse tudom, hol van.

A folyosón mindenki tátott szájjal nézett minket. Persze azt eddig is tudták, hogy Alex nagyon menő, de hogy rögtön az első nap, az új diákok ennyikével járjon. Pláne, ha azok olyan gyönyörűek, mint mi. Az ő szemükben persze.

Elérkeztünk a terem ajtajához. Megálltam, majd szembe fordultam Alex-szel.

-Nos… - mondtam.

-Biztos nem érsz rá eljönni velem a bálra? – kérdezte reménykedve.

-Sajnálom, de nem. Nem is szabadott volna megfognom a kezed. Nem tudom mi történt velem. Talán csak elfogott a hév. Tényleg sajnálom, de köztünk nem lehet semmi. – az utolsó mondatnál, már a könnyeimmel küszködtem. De nem sírhattam, pláne nem itt, és előtte. – Nekem most mennem kell. – mondtam, majd elindultam a terembe, de ő megfogta a karom, ezzel megakadályozva a tervem, miszerint gyorsan bemegyek a terembe.

-Rosalie miatt mondod ezt? – kérdezte reménykedve, hogy csak a nővérem miatt nem akarok vele lenni, és igazából én is úgy érzek, mint ő. Ez mondjuk tényleg így volt, de nem Rosalie miatt, hanem magam miatt nem akarok vele lenni. Mármint szeretnék, de tudom, hogy nem szabad.

-Nem. – mondtam határozottan, és kirántottam a karom, a kezéből.

Majd bementem a terembe. Mindenki tátott szájjal nézte, hogy, hogy kosarazom ki a suli legmenőbb fiúját.

Besétáltam, és leültem az egyetlen szabad helyre. Egy lány mellett ültem, aki rögtön be is mutatkozott.

-Szia! A nevem Lila. Te meg mit csináltál az előbb? Ugye tudod, hogy a suli legmenőbb fiúját kosaraztad ki éppen az előbb? – kérdezte hitetlenkedve.

-Szia! Az enyém Renesmee Carlie Cullen. – mondtam kedvesen, majd a hangom egy kissé dühössé vált. – És, igen, tudom, hogy mit csináltam. Lehet, hogy ő a suli legmenőbb fiúja, de ez engem nem érdekel. Sajnos nem lehetséges, hogy együtt legyünk. – mondtam el neki az igazat.

Úgy éreztem, hogy nagyon jó barátnők leszünk a Lillával, ezért is mondtam el neki az igazságot.

-Értem! Nem akarlak megsérteni, de mintha neked is tetszene az Alex…

Nos, hát ez ilyen lett. Lécci írjatok kritikákat. Puszi: Toti