4. fejezet
(David szemszöge)
Nem hiszem el, hogy tényleg miattam került ilyen állapotba Doroty. Hogy miattam halhat meg? Meg kell találnom azt a vámpírt, aki ezt teszi vele. Aszerint, amit Edward mondott róla, van egy sejtésem, hogy ki teheti. Persze, megértem, de akkor is. A bosszú édes, ez igaz, de nem boldogít. Nem fogja visszahozni a feleségét annak a vámpírnak. Ha jól sejtem Ben-nek. Ben Davis-nek.
Csak futottunk. Követtük őt, aki miatt első szerelmem olyan állapotba került, amilyenbe. Jasper és Edward segítségével, elég hamar rájöttünk, hol van a rejtek helye. Ők ketten nagyon jó harcosok. Csodálom is őket, még Volterrában is megállják a helyüket.
- Már nagyon közel van, de nem tudjuk utolérni. Most nem tudjuk elkapni. – mondta csüggedten Edward.
- Ebben az esetben, ha igazak a feltevéseink, vissza kéni mennünk, és megnézni, Doroty visszaváltozott-e. – mondta Carlisle kimért, nyugodt hangon.
- Igazad van. David? David!
- Oh, elnézést. Elkalandoztam. Szerintem még követnünk kéne. Ha most nem folytatjuk, talán elmenekül, és nem bűnhődik meg azért, amit tett.
- Nyugodj meg, gyermekem. Megértem a dühöd, de ez most nem segít nekünk. Doroty-nak is szüksége van rád.
Igaza van Carlisle-nak. Ha tényleg visszaszerezte az eredeti korát, látnom kell. Hiszen ki tudja, mikor változik újra kisgyermekké. Ki tudja, mi lesz. Muszáj látnom.
- Rendben. Menjünk.
A visszaút hosszabb volt, mint gondoltam. Minél előbb az én Dorotymmal akartam lenni, de a másodpercek mintha ólomsúlyúakká váltak volna. Minden másodpercben, minden tizedpásodpercben rápillantottam a karomon lévő órára – igazság szerint méregdrága volt, még Arotól kaptam, a nem is tudom, hányadik születésnapomra – de sajnos szinte mindig ugyanott volt. Tíz perc alatt otthon voltunk, bár nekem legalább 1 órának tűnt. El sem hiszem. Mikor végre megérkeztünk, és már az ajtóból megéreztem kedvesem mámorító illatát, rögtön sokkal jobban éreztem magam. Felrohantam a lépcsőn, és mikor benyitottam, a nemdobogó szívem, mintha kihagyott volna egy ütemet. Ott volt. Ott feküdt az ágyon, és aludt. 17 évesen.
- Doroty. – mondtam.
- Psszt. Most aludt el. – suttogott Alice, nehogy felébresszem barátnőjét.
- Mikor változott vissza? – kérdeztem én is suttogva.
- Amikor elmentetek, hogy üldözzétek azt a vámpírt, volt egy látomásom, hogy amint rátaláltok a nyomára, és üldözni kezditek, elveszíti az uralmát, és Doroty szép lassan visszaváltozik. Nagyjából 10 percre, hogy elhagytátok a házat, elkezdett öregedni.
Ránéztem kedvesem szuszogó testére, ami végre visszanyerte eredeti formáját. Csodálatos volt, egész éjjel és egész nappal el tudnám így nézni, ahogy fekszik az ágyon, összegömbölyödve, a mellkasa fel-le mozog, és hallod, ahogy szuszog.
Edward mesélte, hogy amíg Bella még ember volt, sokszor nézte, miközben aludt. Hogy megbabonázta és elvarázsolta. Először nem hittem neki, hogy varázsolhatna el egy ember egy vámpírt. De most már tudom. Rájöttem, és teljesen megértettem. Sőt, sajnáltam, hogy korábban nem hittem neki. Aztán, miután Bella átváltozott, Nessie álmát vigyázta. Azt mondta, az még Bellánál is jobb volt, mert Nessie szíve teljesen másképp ver, mint egy emberé. Egyszer majd meghallgatom. Tényleg, ha már Nessie-nél járunk, vajon hol lehet?
- Nessie merre császkál? Megint Jacob-bal van? – fintorodtam el.
Semmi bajom nem volt a vérfarkas haverjával, egyszerűen csak bűzlett, úgyhogy elég nehéz volt megismerkednem vele. Edward azt mondta, normális. Mondjuk, ha nem lenne az, szerintem a közelébe se engedné Nessie-nek.
- Igen. Nem akart elmenni, de azt mondtam neki, hogy jobbat tenne neki, ha egy kicsit távol van, és nem látja így az egyik legjobb barátnőjét. Nagy nehezen, de végül beleegyezett. Felhívtam Jacob-ot, hogy eljönne-e érte, és nincs-e kedve elvinni mondjuk moziba, vagy bármi. Természetesen rögtön beleegyezett, és percek alatt ideért. – magyarázta el Bella a történteket.
- Értem.
- Mmm. Jó reggelt! – motyogta Doroty. – Hogy vagy? Rosszul festesz!
- Jó reggelt! – szép lassan odamentem hozzá, és egy csókot leheltem az ajkára. – Nekem kéne azt kérdeznem, hogy hogy vagy?
- Miért? Tényleg, mennyit aludtam?
- Mennyit aludtál? Ezt meg mégis hogy érted?
- Hát, akartál valamit kérdezni, de folyton elkalandoztam, nem is értem, hogy történhetett, aztán meg nem emlékszem semmire, és tekintve, hogy most itt fekszem az ágyadban, gondolom, elaludtam.
- Szóval semmire nem emlékszel? – hitetlenkedett Alice.
- Nem. Miért, kéne valamire?
- Nos, drágám… - elmondtam neki mindent.
Hogy azt hittem Jasper csinálja vele mindezt, ezért le mentem hozzá, hogy utána, mikor már felértem, egy kisgyerek feküdt az ágyon helyette. Hogy mennyire megrémültem. Hogy Carlisle azt mondta, bele is hallhat, hogy hogyan jöttünk rá, mitől lehet. És persze hogy kezdtük el üldözni, és hogy veszítettük el – nagy sajnálatomra.
- Nem hiszem el. Tényleg kisgyerekké változtam? – hitetlenkedett.
- Igen. Sajnos. – fintorodtam el megint. – Pihenj még egy kicsit. Feküdj vissza, és próbálj meg aludni. Vagy esetleg éhes vagy?
- Igen, egy kis reggeli jól esne.
- Mit hozhatok neked kedveském? Olyan jó, hogy végre felébredtél. Mármint… - kezdte Esme gondoskodóan.
- Esme, nyugodj meg, érti. – nyugtatgatta Alice.
Doroty kivillantotta gyönyörű, 100 Wattos mosolyát, és szerintem mindannyian elolvadtunk. Bár ő nem vámpír – és nem is lesz az – a mosolya olyan, akár Alice-é. Fényes, gyönyörű, és mindenki elájul, amint megpillantja.
- Rendben. Nos, akkor mit kérsz?
- Mmm, talán egy kis tükörtojás jól esne.
- Értettem, egy perc és hozom.
- Köszönöm. Nessie hol van?
- Elment Jacobbal, bár nagyon nem akart. Tudod, mi küldtük el, nagyon kivolt. – Alice arcán szomorúság és bánat jelent meg. Soha nem láttam még szomorúnak, Alice-t ismerve, nem is nagyon látnám annak.
- Értem, semmi gond. Nem azért kérdeztem.
- Emmett és Jasper elment vadászni, és megpróbálják elkapni azt a vámpírt, aki ezt tette veled. – szólalt meg Edward.
- Oh. És mi van, ha visszajön, és megint azt csinálja velem, amit most is tett? – szegénykém nagyon megijedt.
- Tudod, nekem az a képességem, hogy van egy elmebéli pajzsom, amit másokra is ki tudok terjeszteni. Szerintünk, Ben, a vámpír csak az elmédre hatott, ezért már most is a pajzsom alatt vagy, úgyhogy, ha igazak a feltevéseink, akkor már nem tudja megint azt tenni veled.
- Köszönöm Bella.
- Ne köszönd. Ez csak természetes, hiszen szinte már a család tagja vagy.
Úgy szeretem a Cullen családot. Olyan kedvesek, és hihetetlenül könnyen meg tudnak szeretni valakit. És Bella komolyan mondta, hogy Doroty-t családtagnak tekinti. Pedig még alig ismeri…
(Doroty szemszöge)
- Tudjátok, amíg gyerek voltam, legalábbis ahogy mondtátok, nem láttam, nem hallottam, nem tettem semmit, csak egy kép lebegett a szemem előtt. – elszégyelltem magam.
Hiszen az a kép annyira irracionális volt, annyira lehetetlen. Ahogy visszagondoltam rá még jobban elmerültem a szégyenben.
„Ebben a szobában voltunk. Én valami gyönyörű estélyi ruhát viseltem, David pedig egy nagyon fess öltönyt. Talán egy bálról jöhettünk. Amint beléptem az ajtón, David lehelet finoman csókokat hintett az ajkamra. Én pedig viszonoztam azt. De egyre szenvedélyesebbé vált, nem bírtunk az érzéseinkkel. David elkezdte lehúzni a ruhám pántját majd az egész lecsúszott rólam. Levettem az öltönyét, majd mikor a nyakkendőjével nem bírtam, segített. Hamar megszabadultunk a ruháinktól. Lefektetett az ágyra, akár egy törékeny porcelánt és aztán…”
- Doroty nem kell semmit se szégyellned. – kiáltotta ki Jasper az érzéseimet.
- Pláne ezt nem. – mondta Edward.
El is felejtettem, hogy te hallod a gondolataim.
- Hát igen, azokat hallom. Elég tisztán. – vigyorgott.
- Kösz szépen.
- Nagyon szívesen.
- Most már mi is szeretnénk tudni, hogy mi az a kép! – jelentette be David. Egy biztos, hogy én ezt soha nem mondom el neki.
- Akkor majd én. – Edwardot meg egyszer megölöm. – Csak nyugodtan. Szerintem nem járnál vele túl jól, mert inkább neked fájna, mint nekem. Szóval az a nagy kép, amit folyton látott, mondjuk nem tudom, hogy ez hogy lehetséges, de az, hogy a bál után lefekszetek egymással. Ettől lett zavarban. Ettől szégyellte el magát, pedig szerintem nem kéne. Ha csak egy hétig velünk lennél, rájönnél, hogy Emmették sokkal… hogy is mondjam… perverzebbek mint te azt hinnéd. – mosolygott.
- Ebben biztos lehetsz. – vigyorgott kajánul Emmett.
„Erre eddig is rájöttem, Edward. Nem azért szégyelltem el magam, mert azt láttam, hogy a bál után lefekszem Daviddel, hanem attól, hogy ezt nem szerettem volna tudatni vele, mert szerintem az úgy nem lenne olyan különleges, ha előre tudnánk, hogy mikor fog megtörténni. És ha én már tudom, legalább ő ne.”
- Oh. Ezt nem tudtam. Ne haragudj.
- Semmi gond, nem haragszom, csak remélem megérted, miért volt.
- Igen, most már értem. Egyébként meg hidd el, nem baj ha tudjátok, mikor fog megtörténni. Amikor Bella még ember volt, előre tudtuk, hogy a nászutunkon fog megtörténni, és így is csodás volt, ugye, Bella?
- Emberi életemből nem sok mindenre emlékszem, de erre teljesen tisztán. – bólogatott biztosításként.
- Ha már a bálnál járunk, akkor… - David odajött és mélyen a szemembe nézett. – Doroty, megtennéd, hogy elkísérsz a bálba?
- Hát persze. – mondtam mosolyogva, és megcsókoltam.
- Remek. Akkor holnap mehetünk ruhát venni neked. – lelkesedett Alice.
Nem tudom miért, de úgy éreztem, ezt még meg fogom bánni. Nem, Edward?
- De-de. – vigyorgott. – Tudod, nagyon jó megérzéseid vannak.
- Mi? Miért? Mi is tudni akarjuk. Nem ér, hogy ti így fejben dumáltok, ezt úgy utálom. – mondta dühösen Bella.
Még így is csodásan nézett ki. Eszméletlenül. Edward odasétált mellé, átkarolta a derekát, magához húzta, és olyan szenvedélyesen csókolta meg, hogy elszégyelltem magam. Bárcsak David is ennyire szeretne.
- Még ennél is jobban szeret. – mondta hirtelen Edward.
- Már megint kezditek! – figyelmeztetett minket Bella.
- Bella, szívem, nagyon jól tudod, hogy ha akarnád, te is hallhatnád mit beszélünk.
- Tudod, Bella, néha nagyon irigyellek, hogy Edward nem lát a gondolataidba. – mondtam savanyúan.
- Ne aggódj, nem sokára megszokod. – biztosított David.
Mélyen a szemembe nézett, majd elvesztem az övéiben. Most már nem hordja a kontaktlencsét. Ijesztő ez a vérvörös, de mégsem. Az ő szemeiből bármit ki tudok olvasni, és kedves, lágy tekintetét, még ez a rémisztő szín sem tudja elrontani.
- Hidd el, néha nekünk is nagyon elegünk van az öcskösből, ilyenkor szoktak lenni a kis családi verekedések. – ijedt tekintetem láttán Emmett még hozzárakta. – Persze senki nem szokott megsérülni. Ne aggódj. Csak játszadozunk.
- Aha, képzelem. – vigyorogtam.
Éreztem ahogy az ásítás elindult az útján, ezért gyorsan odakaptam a kezem a szám elé, nehogy illetlen legyek.
- Elnézést. – mondtam esdeklően.
- Semmi gond. – nyugtatgatott Alice. – Pihend ki magad, mert utána…
- Jaj, Alice, csak ezt ne. Hiszen még nem épült fel teljesen, nem kéne kínoznod. – Edward megrovóan nézett rá, és a hangjából is kihallatszott nem tetszése.
- Szóval szerinted a vásárlás egy kínzás? – kérdezte sértődötten.
- Nem, csak ha veled megyünk, és mi csak próbababák vagyunk. – ismerte be Emmett.
- Hát, kösz szépen srácok. Szerintem majd Doroty eldönti, hogy eljön-e velem vásárolni, vagy sem.
- Hova mennénk? – kérdeztem félénken.
- Arra gondoltam, hogy Port Angeles-ba, a bevásárlóközpontba, de utána, ha nem találunk elég ruhát, átmehetünk Seattle-be. – mondta lelkesen.
Seattle elég messze van, nekem még Port Angeles is elég lenne. Bőven.
- Seattle? – kérdeztem ijedten.
- Erről beszéltem. – motyogta Edward.
- Elég legyen. Szóval, akarsz jönni? – kérdezte Alice ellenállhatatlan mosollyal az arcán. Lehetetlen neki nemet mondani.
- Legyen. De Seattle elég messze van, és egyenlőre nem érzem magam még olyan jól. Szóval, nem lehetne, hogy oda majd máskor megyünk el? – kérdeztem esdeklően.
Kérlek, bólintson rá! Kérlek, kérlek, kérlek!
- Rendben. De csak azért, mert ilyen állapotban vagy. Most viszont mindenki kifelé! – parancsolt Alice. – Doroty-nak pihenésre van szüksége. Gyerünk, gyerünk. Kifelé! – megvárta míg mindenki elhagyja a szobát, kivéve David-et, ő maradhatott, majd ő is elszáguldott.
Csak egy csíkot láttam belőle. Bár már tudom az igazságot, sose fogom tudni megemészteni.
- Ezt lehetetlen megszokni. – mondtam keseredetten.
- Hidd el, meg fogod. Most viszont tényleg aludj, drágám. – mondta David, és egy csókot nyomott a homlokomra.
- Rendben. De ugye itt maradsz? – kérdeztem ijedten.
Igazság szerint féltem. Féltem, egyedül. Mi van ha visszajön az az őrült, vagy bármi. Inkább nem kockáztatok.
- Hát persze.
Mellém feküdt az ágyon, átkarolt, én ráhajtottam a fejem a mellkasára, és aztán már nem emlékszem semmire. Elaludtam.
Lécci írjatok komikat! Ha megvan az 5 rögtön felrakom a következőt!:D
