Happy Begining II. "Bonyodalmak" - 3. fejezet

Szijasztok!

Felrakom a 3. fejezetet! Ingrid-nek részben igaza van, de abban nincs, hogy fenyegtőzni akartam. Téynleg. Örülök, és imádom azt pár rendszeres olvasót, és azokat, akik írnak nekem kommenteket. TÉNYLEG nem fenyegetőzni akartam. Ichletem sem volt és problémáim is vannak. De ezzel nem nektek akartam ártani. Ezért is rakom most fel, illetve azért mert 1 hétre osztálykirándulásra megyek a Balatonra, sajnos rossz lesz az idő, de sebaj. Így remélem azért még elolvassátok az írásom. Toti

3. fejezet

(Edward szemszöge)

David borzalmas állapotban volt. A nap következő pár óráját aggódással töltötte. Carlisle-nak éppen műtétje volt, így csak az asszisztensét értük el, de ő azt mondta, legalább még 4 óra mire végeznek. Rosalie jól szórakozott a kis Doroty-val. Végre kiélhette anyai ösztöneit. Az igazat megvallva, ahogy így elnézem őt, nagyszerű anya lenne belőle. Persze ez lehetetlen, lévén, hogy vámpírok vagyunk. Alice és Bella a konyhában próbáltak készíteni valami ennivalót a kicsinek, de nem sok sikerrel, mert semmilyen használható élelmiszert nem találtak. Ezért is ment el Esme, bevásárolni, de sajnos még ő sem ért haza. Jasper nem bírta tovább a sok aggódást, ami belőlünk áradt, ezért inkább elment az erdőbe futni. Emmett, nos Emmett hozta a formáját. Ült Rosalie mellett az ágyon és nézte, ahogy a kicsivel játszik, néha-néha egy-egy perverz kommentárral megszakítva a csendet. Én őket néztem. Az ajtónak támaszkodva figyeltem. Igazság szerint Doroty nagyon széplány, persze, nem az én drága Bellám, de alapjában véve, szép. Nem is csoda, hogy David ennyire odavan érte. Egyik másik gondolatától, szinte már én is szerelmes leszek Doroty-ba. Ezért sem meglepő, hogy most itt járkál a szobában, az őrületbe kergetve minket. Folyton csak azt kérdezi:

-Mikor érhet haza Carlisle?

-Nem tudom, David. Bizonyosan nemsokára már itt lesz. – válaszolok neki mindig.

Erre még jobban elkezd mászkálni a szobában, majd egy kis idő után, amikor már kezd lenyugodni, lassít egy kicsit.

Ajtó csapódást hallottam. David még engem is megszégyenítő sebességgel leszáguld, majd ugyanilyen gyorsan vissza.

-Csak Esme az. A lányok majd elmondják neki, mi történt.

-Lemegyek hozzá. – mondtam.

Lesiettem, és szorosan megöleltem azt a csodálatos nőt, aki Anyám helyett Anyám.

-Szerbusz. – köszönt kedvesen, és visszaölelt.

-Mi történt? David csak úgy lerohant, majd vissza. Nem is értem.

-Az a helyzet, hogy nagyon aggódik.

-De hát miért?

-Szerintem inkább a saját szemeddel nézd meg. – megfogtam a kezét, és felfelé kezdtem el húzni.

Édes Istenem. Remélem nem történt semmi komoly. Jé, de aranyos ez a kislány. És Rosalie milyen jól el van vele. Doroty vajon hazament? Tényleg! Ez a gyermek pont úgy néz ki, mint Doroty. – gondolta Esme.

Villámként suhant át az agyán, mi történt.

-Jesszusom. De hát hogy történhetett ez? És egyáltalán mitől?

-Mi is ezt próbáljuk kideríteni. De ahhoz meg kell várnunk Carlisle. Ő pedig épp egy nagyon nagyon hosszú műtétet hajt vére. – mondta elkeseredetten David.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Vigyázunk rá. – ment oda hozzá Anyám, és megölelte.

-Remélem igazad lesz.

Ám ekkor egy újabb ajtócsukódást hallottunk, és már biztosak voltunk, ez Carlisle. Senki más nem lehet. David lerohant, és azonnal felhívta Carlisle-t. Nem mondott semmit, csak azt, hogy ezt látnia kell. És látta is.

-Hát itt meg mi történt? Ki ez a kislány, aki így hasonlít Doroty-ra? Talán a húga? – kérdezte, majd körbekémlelt. A többiek szomorú arckifejezése láttán, rájött, az a kislány ő maga. Doroty.

-Ő Doroty. DE hát, ez hogy történhetett? – kérdezte felém fordulva.

-Hidd el Apám, nem tudok semmit. David azt mondta, hogy épp beszélt hozzá, amikor még normális alakban volt, és sosem figyelt rá. Elkóboroltak a gondolatai. És ezt Doroty is észrevette. Azt állította, sose történt vele ilyesmi, David arra gyanakodott, hogy Jasper művelt valamit, ezért lejött, kérdőre vonta, de mikor nem tudott meg semmit, mert Jasper nem tett semmit, visszament, de ekkor már csak ez az édes kislány volt itt. – mondtam el Apámnak a történteket.

-Értem. Azonnal megvizsgálom.

-Carlisle, ugye nem lesz semmi baja? – David nagyon rémült volt

-Nézd, Fiam, nem fogok neked hazudni. Nem hiszem, hogy jót tett a szervezetének ez az egész visszafiatalodás.

David sírt. Látszott rajta. Egész testében remegett. Carlisle elindult az orvosi táskájáért, és mikor visszaért, rögtön elkezdte vizsgálni ezt a kis csöppséget. Az igazat megvallva nagyon tetszett. Örültem volna egy kisbabának. Persze még egynek, Nessie-n kívül. De ez sajnos már nem lehetséges. Amikor Nessie még kicsi volt, abban az egy hónapban, annyit játszottunk, és persze később is, csak akkor már nem volt olyan kis ennivalóan apró.

Carlisle mindenét megvizsgálta. Mikor végzett, felnézett ránk, és látszott a szemén, hogy nagy a gond.

-Sajnálom, David. Doroty szervezete nagyon rosszul működik, emiatt, a hirtelen visszafiatalodás miatt. Egyáltalán, még ha valaki megfiatalodik, az se tesz jót a szervezetének, pláne, ha ilyen hirtelen. Egyik percről, a másikra.

-Ez mit jelent?

-Azt, hogy ha pár napon belül, nem változik vissza, komoly baja fog esni.

-Mit értesz komoly alatt?

A lányok pont most értek fel, minden szót hallottak eddig, nem voltak olyan messze, de innen akarták megtudni.

-Komoly alatt azt értem, hogy akár meg is halhat.

-Ne! Nem! Az lehetetlen! Nem halhat meg! Nem, nem és nem!

Összerogyott. Most még jobban sírt, mint eddig bármikor. De most én is sokkal jobban megértettem, mint eddig bármikor. Én is ugyanígy, talán még rosszabbul is viselkednék, ha Carlisle bejelentené, hogy Bella meg fog halni. Én biztosan magamat okolnám.

Nessie, Bella, és Alice odarohant hozzá, és próbálták megnyugtatni. De nem sok sikerrel. Mindenki sírni kezdett. Még én is. Sőt, Rosalie is sírt egy EMBER MIATT! Bár még alig ismerjük, akkor is megszerettük. Legalábbis én nagyon. Doroty kedves volt számunkra.

-De vajon ki tehette? És hogyan?

Nem tudtam tovább magamban tartani ezt a két fontos kérdést. Talán a legfontosabb két kérdést.

-Fogalmam sincs gyermekem. De szerintem, nem lehet más, csak egy vámpír tehette. Fogalmam sincs, hogy miért, és hogy egyáltalán hogyan. De biztos vagyok benne, hogy vámpír tette. Mivel a szervezetében nem találtam semmi különöset, és nincs olyan betegség, aminek a visszafiatalodás lenne a tünete. – magyarázta Carlisle.

Ő is kibukott. Sosem szokott idegeskedni, de most tisztán látszott rajta, hogy ő is olyan állapotban van, mint mi.

Jasper lépett be a szobába, elhatározott arccal.

-Sziasztok. Oh, Carlisle már itt vagy. Mi a baja szegénykének?

-Valószínűleg egy vámpír tette, de azt nem tudom, hogyan vagy hogy miért. Más nem lehet, mert nincs semmi a testében, ami miatt ilyen állapotba került volna. De ha sokáig így marad, sajnos akár meghallhat.

-Uram Atyám.

Látszott rajta, hogy koncentrál, és hirtelen én is, és úgy vettem észre, a többiek is lenyugodtak.

-Köszönjük. – mosolygott rá kedvesére Alice.

A nap maradék részében mindenki fent volt David újdonsült szobájában. Kivéve Carlisle-t. Ő a könyvtárban keresett valami magyarázatot. De eddig nem sok sikerrel.

Rosalie és Alice a kis Doroty-val játszottak, Nessie David-et próbálta vigasztalni, és megnyugtatni, Jasper és Emmett most kivételesen normálisan viselkedtek, és csak figyelték a történéseket, én a mellettem álló Bellát öleltem át, Esme pedig a konyhában főzött egy kis ennivalót a kicsinek. Hiszen muszáj ennie valamit. A végén még éhen halna.

Carlisle belépett a szobába és megosztotta velünk új hírét.

-Emberek! Azt hiszem találtam valamit. Nagy a valószínűség arra, hogy ez a vámpír folyamatosan csinálja ezt Doroty-val. Mármint rajta tartja az erejét, és ezért kislány. Értitek?

-Azt akarod mondani, hogy szerinted, a közelben lehet? Valahonnan innen irányítja? – kérdeztem ingerülten.

-Igen. Ez az elképzelésem.

Nem bírtam tovább. Koncentrálni kezdtem, hátha meghallok valamilyen gondolatot a közelben. Persze a többiekén kívül. És találtam is:

Szegény, ártatlan David. Most megkeserül. Megbűnhődik azért, mert megölte a feleségem. Visszakapja, ő is érezni fogja azt a kínt, mint én, amikor elveszíted a szerelmed. Azért le a kalappal előtte. 200 éve követem, de még soha senkibe nem szeretett belé. Egyetlen vámpírba se. Ez mondjuk, jól jön nekem, hogy egy ilyen törékeny kis ártatlan emberlányt őriz a szíve mélyén. Legalább könnyebb dolgom van.

-Ezt nem hiszem el… - szólaltam meg.

Szegény David. De hát mikor ölhette meg azt az asszonyt?

-Mi az? Találtál valamit? – kérdezte idegesen David.

-Igen, de azt hiszem ennek nem, fogsz örülni.

-Csak bökd már ki.

-Tényleg egy vámpír volt. Azért teszi ezt Doroty-val, hogy bosszút álljon rajtad.

-Mi? Miattam, teszi ezt? Én vagyok az oka, hogy Doroty meg fog halni? – újra sírni kezdett. Pedig szegény Nessie-nek már sikerült megnyugtatnia.

-De hát miért tenne ilyet? Mit ártott neki David? – kérdezte Alice. – És egyáltalán miért nem láttam?

-200 évvel ezelőtt David megölte ennek a vámpírnak a feleségét. Azóta követi őt, és várja, hogy végre szerelmes legyen, hogy visszaadhassa mindazt, amit elkövetett. Hogy ő is ugyanazt a kínt élje át, amit David okozott neki. Ez is az egyik képessége. Ezért nem láttad. Képes megváltoztatni az időt, előre vagy éppen hátra tekerni. És ezt embereken is képes megtenni. Gondolom, összekeverte az időket, ezért nem láthattál semmit.

-Igen. Emlékszem. Megöltem a feleségét. A vámpír neve Damon, Damon Jhonson. Még Olaszországban voltam, a Volturinál. Akkor változtattak át. Kimentem a városba, persze Aroék ellenezték, de én kiszöktem. Elisabeth, Damon felesége volt az első, akit megpillantottam, és akinek megéreztem bódító illatát. Rögtön rávetettem magam. Miután az összes csepp vért kiszívtam belőle, észrevettem, mindezt látta a férje is. Csak azután döbbentem rá, milyen szörnyűséget követtem el, amit még a mai napig sem tudok megbocsátani magamnak. És nem is akarom. Az én hibám volt. És most ez is.

-Ez nem a te hibád. És az se volt az. Ismerlek, David, és tudom, ha nem újszülött lettél volna, eszed ágában sincs megtámadni azt a szegény nőt. – mondta Alice.

-Nem tudhatod.

-Hé, öcsi, legalább jó volt az íze? – poénkodott Emmett.

-Emmett! – szólt rá Esme.

-Most meg mi van? Én csak kérdeztem valamit. – ellenkezett.

Úgy tűnik visszatért a jó régi Emmett.

-Mit csináljunk most? – kérdezte Carlisle.

-Szerintem, ha jól gondolod, amit mondtál, miszerint folyamatosan tartja Doroty-n a z erejét, és ezért míg mindig kislány, akkor, ha üldözőbe vennénk, talán már nem tudna nagyon figyelni rá, és Doroty visszaváltozna. – mondta el ötletét Jasper.

-Ez egy nagyon jó gondolat. Szerintem, beválhat. Edward, Fiam, ki tudod deríteni, hogy hol van? A gondolatai alapján.

-Persze, Apám.

-Rendben. Akkor munkára. Alice, Rosalie ti itt maradtok és vigyáztok a kicsire. Nessie, te David-re vigyázol. Jasper, Emmett, Bella, ti velünk jöttök. Esme, drágám, itt tudnál maradni velük? Nem szeretném, hogy bármi bajod essen. – adta ki az utasításokat Carlisle.

-Persze.

-Én is megyek. – szólalt meg csendben David.

-Nem, te itt maradsz. Most nem vagy olyan állapotban.

-Nem érdekel. A szemébe akarok nézni annak, aki ezt teszi Doroty-val.

Szemében elhatározottság tükröződött, és tudtuk, bármit teszünk, utánunk jön. Ígyhát nincs értelme tiltakozni.

-Legyen. De figyelj oda. És ha harcra kerülne a sor, ne dühből támadj.

-Megértettem. Jó kis fiú leszek…