Happy Begining - 25. fejezet

Sziasztok!
Először is nagyon sajnálom, hogy csak most jött a friss. Viszont ezt meg tudom magyarázni. Nálam eddig csak 5 kommentár volt kiírva, de ma megcsinálta nekem Wedó!, amiért én egy életre hálás leszek neki. És most nagyon boldoggá tetteket, hogy kiderült, hogy 17! kommentár van.:D *írtózatosan boldog*. Sajnos pont ma volt egy balesetem, ami miatt megjártam ma a kórházat, mentővel!, de ezzel most tényleg nagyon felvidítottatok.:D Remélem tetszik nektek ez a fejezet is, és megbocsájtjátok nekem, hogy ennyit késett. Jó olvasást, és remélem még mindig írtok komikat, jó sokat! És még egyszer írtózatosan hálás vagyok Wedónak!
Puszi: Toti

25. fejezet
(Nessie szemszöge)
Megnyomtam a féket, és gyorsan kiszálltam, odaszaladtam Jacob-hoz, majd gyorsan megöleltem.
- Szijóka. Olyan jó, hogy itt vagy.
- Én is örülök. – mondta, majd megcsókolt.
Mikor véget ért isteni csókunk, elindultunk a partra, és mikor odaértünk tátva maradt a szám.
- Hisz ez gyönyörű.
- Igen. – leültünk a partra, a homokba, majd Jacob átölelt.
Az egész délutánt átbeszélgettük, és néztük a naplementét. Nagyon varázslatos volt.
- Lassan mennünk kéne. Későre vár. – mondta Jacob.
- Igen.
Nagyon nem akartam menni, de Jacobnak igaza volt. Muszáj mennem. Így hát el is indultunk, és búcsúzásképp Jacob adott egy meleg csókot.
Gyorsan hazavezettem, és besiettem a szobámba. Nem akartam senkivel sem beszélni, és nagyon nem vártam a holnapi napot.
Másnap reggel bevezettem az iskolába, és bár kicsit késtem, még idejében beértem az órára.
Az óra után, szünetben meg akartam keresni Doroty-t, totálisan nem értettem, hogy akkor most miért is haragszik rám Doroty. Hisz, ha belegondolok, én tényleg nem csináltam semmit. Legalábbis tudtommal.
Egy kis ideig még ott álltam a folyosón, ahol Doroty hagyott, egyedül, és csak bámultam magam után. De aztán megéreztem egy meleg kezet a vállamon, és bár lehetetlen, egy percre azt hittem Jacob az. De végül A Fiú volt az.
-Szija. Csak azt akartam kérdezni, hogy neked milyen órád lesz? Jah, és, öhm… izé. Segítenél nekem egy kicsit? Csak mert nagyon nem értem ezt. Fel sem fogtam mit mondott a tanár. Olyan érthetetlenül beszél. – mosolygott minden egyes szónál.
Tényleg nagyon hasonlított Jacob-ra, azt leszámítva, hogy A Fiúnak fehér bőre van, és világoskék szeme. Kicsit mondjuk hasonlított egy vámpírra. Mármint nem kívülről, hisz a vámpíroknak vagy arany barna vagy sötét barna vagy vérvörös. De ugyanolyan világos a bőre, és tényleg, mintha vonzana. Mint ahogy mi vonzzuk az embereket. Ő is olyas féle képpen vonz engem. De nem szerelemből, hanem inkább, mintha vonzana. Egyszerűen csak érdekel.
Aztán észrevettem, hogy még nem válaszoltam A Fiú válaszára.
-Óh. Sajnálom. Csak elbambultam. Igen, szívesen segítek neked, és elmagyarázom. De most meg szeretném keresni Doroty-t. Azt hiszem, megbántottam valamivel. Csak azt nem tudom mivel. Na, mindegy. Szeretnék bocsánatot kérni tőle. – Meg sem várva a válaszát elindultam arra felé, amerre Doroty-t gondoltam.
Gyorsan mentem, szinte már futottam. Tényleg meg akartam találni. Nem szerettem volna, ha sok ideig össze lennénk veszve.
Így hát kisiettem az udvarra, és bár mostoha idő volt, engem most ez sem érdekelt. Elindultam a kapu felé. Doroty egyszer mesélte, hogy amikor egyedül szeretne lenni, akkor a kapu melletti kerítéshez megy, a suli mögött, mert ott senki se járkál.
Így gyorsan odasiettem, és ő ott volt. Ott ült, a friss fűben, és tépkedte. Kitépte, majd elhajította. Mikor észrevett, arcán dühöt véltem felfedezni. Mintha utálna. Bár fogalmam sincs róla, miért.
-Doroty! Kérlek, beszéljük meg! Bármi is a gond, beszéljük meg! Én nem szeretném, ha rosszban lennénk.
-Óh, igen. Akkor miért van az, hogy ha valaki megtetszik nekem, akkor az rögtön beléd szeret, vagy csak koslat utánad. Először Zac, most meg A Fiú. Komolyan mondom, elegem van belőled. Bárcsak sose jöttél volna ide.
-De, nekem nem tetszik A Fiú, és Zac sem. Sőt Zac idegesít. És különben is. Igaz, hogy nem mondtam el, de nem nagyon volt rá alkalmam. Nah, szóval… - éreztem, ahogy a bőröm el kezd égni, és tudtam, hogy elvörösödök. – az a helyzet… hogy összejöttem Jacob-bal. – mosolyogtam, de nem néztem Doroty szemébe.
-De hisz ez nagyszerű, Nessie. Miért nem mondtad még el?
- Nos, nem nagyon volt rá alkalmam. Előző órán más volt a téma, és szünetben meg nem tudtam volna elmondani.
- Értem. De akkor ez tényleg nagyon jó.
- Igen. És most akkor nyugodtan ráhajthatsz akár Zac-re, akár A Fiú-ra. Olyan különös, hogy nem mondja el a nevét. Nem?
-De. – mondta Doroty és már mosolyogott.
Úgy éreztem, hogy szent a béke. Végre jóban vagyunk. És végre elmondhattam neki a Jacob-os dolgot.
-De azért tisztázzuk, hogy attól függetlenül, irtózatosan cuki! – mondta Doroty, egy olyan kézmozdulat kíséretében, amin nagyot kellett nevetnem.
A kezét körülbelül derék magasságban felemelte, és félig kinyújtotta, az ujjait pedig összezárta. Tényleg nagyon viccesen nézett ki, pláne amilyen képet vágott is ő mellé. Elég furcsán nézett ki, és nagyot kellett rajta nevetnem.
Először értetlen képet vágott, majd – még mindig nevetve – megpróbáltam leutánozni azt a mozdulatot, amit ő nagyjából fél perce tett. Bár nekem nem sikerült olyan jól, de azért ő is elkezdett nevetni.
Ott ültünk a suli udvarán a fűben, és nevettünk. Ha most bárki meglátott volna minket, elég furcsán nézett volna ránk, de szerencsére senki sem járt arra.
- Mondjuk az igaz, hogy tényleg aranyos, de engem tényleg nem érdekel. Szóval nyugodtan ráhajthatsz, ha akarsz. – rákacsintottam, amit ő csak egy félénk mosollyal viszonzott.
- Nem hinném, hogy tetszenék neki. Folyton veled van, és rögtön hozzád ment oda ma. És veled beszél. És…
- De csak azért mert a nagybátyja Carlilse munkatársa. És egyébként is, megkérdeztem, és ő is mondta, hogy neki valaki más tetszik neki, mondjuk azt nem mondta el, hogy pontosan ki is ez az illető, de az mondta, hogy majd megtudom, a megfelelő pillanatban. De azért elég észre vető jeleket adott arra, hogy nem tetszek neki. Csak gondolom, ti nem ezzel voltatok elfoglalva.
- Tényleg? Szóval nem te tetszel neki? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nos, tudod, nem én vagyok itt az egyetlen lány, aki szép. Te is gyönyörű vagy, Lila is és Lotty is. Nem csak én.
- Nos, nem hiszem. Amióta ide jöttél, azóta minden fiú csak téged akar. Hidd el, tudom. Hozzá eljutnak az efféle pletykák. – mosolygott ő is.
- Lehet, de nekem viszont elég nagy tapasztalatom van, és észreveszem, ha valakinek más tetszi, nem pedig én.
- Jól van, de attól még, hogy nem te tetszel neki, az nem jelenti azt, hogy én tetszek neki. Tudod ez elég abszurd dolog.
- Már miért lenn abszurd, Doroty? Gyönyörű vagy, jó az alakod, és kedves is vagy. Mi kéne még egy fiúnak?
- Jah, persze. Ezt mond el a fiúknak is.
- Nézd, szerintem mindegyik fiú tudja. Egyszerűen csak te nem veszed észre.
- Na, jó, inkább váltsunk témát. Nem szeretnék erről beszélni.
- Te tudod. Figyi Doroty lassan mennünk kéne órára, mert mindjárt becsengetnek a következő órára. És szerintem nem lenne túl jó két óráról is lógni. Mondjuk, lehet, hogy tudnák írni egy igazolást Carlisle-lel.
- Nem, erre nincs semmi szükség. Igazad van, mennünk kéne. Úgyhogy – kelt fel lassan – menjünk is.
Én is felkeltem gyorsan és aztán már indultunk is befelé. Kint kezdett egy kicsit hideg lenni, de én meg sem éreztem. Mondjuk, Doroty-n sem látszott, hogy fázna.
Egymás mellett sétáltunk, gyorsan szedve a lépteinket.
Elég hamar beértünk a meleg épületbe, és bár kint nem fáztam, jól esett a meleg.
- Milyen órád lesz? – kérdezte meg Doroty.
- Nos, azt hiszem földrajz. Utálom azt az órát. Totál kikészít a tanár.
- Nekem meg biológiám lesz. Mondjuk, én nagyjából szeretem a bioszt. De nem vagyok teljesen oda érte.
- Oksa. Akkor én megyek is. Szija. És köszi, ezt a jó beszélgetést.
- Semmiség, örülök, hogy tisztáztuk a dolgot.
- Én is. – mondta, majd elindult az ellenkező irányba.
A biológia labor és a földrajz terem sajnos az iskola két külön végében van, szóval Doroty elindult a Keleti szárny felé, én pedig, a Nyugati szárnyba tartottam.
Lassan bandukoltam a terem felé, nem kellett sietnem, még volt elég időm becsöngetésig.
Amikor beléptem, rögtön megláttam A Fiú-t. Ott ült a helyem melletti helyen, és rám mosolygott.
Visszamosolyogtam, és elindultam felé, de Lila elém állt.
- Szióka. Hogy hogy összevesztetek Dorotyval?
- Nos, bár összevesztünk, de már ki is békültünk. Csak egy félreértés volt.
- Az jó.
Lila szorosan megölelt, és bár először kicsit zavarban voltam, utána már nagyon jól esett. Jól esett, hogy van valaki, aki mellettem áll, jóban is és rosszban is. De ezt ugyanúgy elmondhatom Doroty-ról is, ahogy Lotty-ról is.
Elindultam a padom felé, és most már le is tudtam ülni.
A Fiú végig minket nézett, és bár messze voltunk tőle, úgy érzem, hallotta, amit beszéltünk.
- Nos, sikerült bocsánatot kérned Dorotytól?
- Igen, szerencsére. És már ki is békültünk.
- Ezt igazán jó hallani.
- Elmondod végre, hogy mi a neved?
A Fiú felsóhajtott, és az asztalt bámulta.
- Ha annyira akarod. Az igazi nevem David. De kérlek, ne mond el senkinek.
- Miért? Miért nem mondhatom el senkinek, Annyira nagy titok? – kérdeztem tőle nevetve.
De David teste megfeszült. Mintha pont eltaláltam volna. A kezét ökölbe szorította.
- David? Baj van?
- Nem semmi. Nézd, egyszer majd tényleg elmondom, hogy miért, de most nem. És kérlek, tényleg ne mond el senkinek az igazi nevemet.
Rám emelte tekintetét, és abban féltést láttam. Félt valamitől. Vagy éppen valakitől.
- Rendben. Ha ezt szeretnéd, nem mondom el senkinek se.
- Köszönöm.
A tanár belépett, és elkezdődött az óra. Az órán nem figyeltem oda, inkább a gondolataimba merültem. Rengeteg kérdés merült fel bennem.
Miért nem árulja el David a teljes nevét? Miért nem mondhatom el senkinek? Mitől vagy kitől fél? És még ezernyi efféle kérdésre vártam a választ. De nem találtam meg.
És én is kezdtem félni. David tényleg fél valami nagyon nagytól, valami nagyon erőstől. Ahogy ott ült, és a kezét ökölbe szorította. Nos, azt hiszem, megijedtem tőle.

Szóval ilyen lett. Remélem mindenkinek tetszett. A következő akkor jön, ha van 12 kommentár, vagy annál több!:D Szóval komikat kérek! :) Puszi: Toti