7. fejezet
Az előző részek tartalmából:
David Volturi, az új, titokzatos, jóképű fiú, „elvarázsolta” Doroty-t, aki nem is ellenkezett. Természetesen. Ám a fiú egyik múltbéli ismerőse bosszút akar állni Daviden, amiért az megölte hőn szeretett feleségét. A vámpír, Ben, képességével kisgyermekké változtatja Doroty-t, ezzel veszélyeztetve a lány életét. A Cullen család majdnem elkapja, de annyit sikerül elérniük: Doroty újra 17 éves. Míg a lány lábadozik, David-hez látogatóba jön a családja: Aronak fontos közölni valója van. Csak most jött rá, David valójában az ő vérszerinti gyermeke…
- Az a fiú te vagy David. Te vagy a fiam, akit Lover szült nekem. – Aro-nak nehezére esett ki mondania, de végül sikerült.
A szobában mindenki síri csendben várta David reakcióját, de ő csak ölében fekvő kedvesén pihentette tekintetét. Féltő volt, nem is hallotta meg. Doroty felemelte kezét, megcirógatta David arcát, és egy aprót bólintott. Látszott rajtuk, bár egy szó sem hagyta el szájukat, teljesen megértettek egymást.
David óvatosan kikelt Doroty feje alól, majd lágyan visszahelyezte a kanapéra. Megindult Aro felé. Szúrós tekintettel közeledett felé, Aro-n látszott a félelem, ami a vámpír-világ vezetőjétől elég ritka érzelem. A fiú odaért elé, megállt, pár másodpercig farkasszemet nézett Apjával, majd szorosan megölelte.
- Apa. – ejtette ki suttogva a szót.
Aro ledermedt. Álmodni se merte volna, hogy David megbocsát neki, elfogadja, hogy ő az édesapja, pláne nem, hogy Apának hívja.
- Fiam. Hát nem haragszol?
- Rád? Már miért tenném? Semmi okom rá. Nem te tehetsz róla…
- De hát…
- Semmi de hát. Elég. És most, ha megbocsátotok, nekem úgy tűnik, hogy az én drágaságom elfáradt, ezért szeretném felvinni a szobájába.
- Persze, menjetek csak. - Aro most önzetlen volt, bár még új volt számára ez az apaság, mégis elég jól csinálta.
- Köszönöm, drágám. – mosolyogott Doroty szerelmére.
- Ez csak természetes.
David óvatosan felkelt, majd karjai közt vitte fel a lányt a szobába. Amint lefektette az ágyba, édes álom telepedett a emberlányra.
A fiú még pár percig ott maradt vele, majd rájött, hogy még szeretne beszélni újdonsült Édesapjával. Leszáguldott a lépcsőn, majd mikor ott találta Aro-t, megkérte, hogy menjenek el sétálni. Az Apa persze azonnal belegyezett, örült, hogy fia nem haragszik rá. Bár mélyen legbelül ő is tudta, hogy nincs miért okolnia magát, mégis önsanyargatásba kezdett.
- Beszélnünk kéne…
- Persze, amiről csak akarsz, Fiam.
- Doroty-ról lenne szó.
Aro megkomolyodott. Tudta, hogy Fia nagyon szereti azt a lányt, mégis ő egy ember, és tudja a titkukat, aminek nem szabadna így lennie.
- Tudom, hogy két lehetőségem van. Csupán arra kérlek, adj nekünk még egy kis időt. Azt hiszem, Doroty is szeretne közénk tartozni, de nem akarok semmit ráerőltetni, és pláne nem akarom minél hamarabb.
- Megértelek. És pont azért vagyok most ilyen engedékeny, mert tudom, mit érzel most. Velem is pont ugyanez volt. Lover-rel. Az édesanyáddal. Még mindig furcsa belegondolni….
- Elhiheted, nekem is eléggé bizarr.
- De ne bízd el magad, és minél hamarabb át kell változtatnod! – Aro most nem tűrt ellentmondást, de David is egyetértett Édesapjával.
- Rendben. Apa…
- Igen…? - A Volturi felség még mindig nehezén fogta fel, hogy a Fia Apjaként tekint rá.
- Mesélnél Anyuról?
- Mit szeretnél tudni róla?
- Mindent! – vágta rá David egyből, majd el is mosolyodott.
Kivételesen Apja is így tett, bár nem volt rá jellemző, amikor Lover-re gondolt, mindig boldogság öntötte el a szívét.
- Rendben! Édesanyád gyönyörű volt. Szőke haja selyemként omlott a vállára, zöld szeme akár a frissen nyírt fű, illatától még egy ember is megszomjazott volna. Huh, alig bírtam ki mellette. De sikerült leküzdenem a bennem lakozó démont, és nem bántottam. Visszagondolva, nem is lettem volna rá képes. Ha a közelben kála illat kevergett, tudtam, hogy közeleg a végzetem. Édesapja kereskedő volt, édesanyja orvos, a helyi klinikán. Mindketten nagyon szerették, és ennél az oknál fogva, Damont, az őrség egykori tagját, szinte utálták. Tudomásom szerint, csak párszor találkoztak, de az a drága szülőknek bőven elég volt, hogy meggyűlöljék. Miután Damon meghalt, rengeteget voltunk együtt. Volt egy közös helyünk, egy rét, mindig oda jártunk. Beszélgettünk, nevetgéltünk, jól éreztük magunkat. Aztán egyik este túlságosan közel kerültünk egymáshoz…
- Megbántad?
- Tessék?
- Megbántad, hogy lefeküdtél vele?
- Nehéz kérdés… Ha nem tettem volna, Lover még mindig élne… Viszont ebben az esetben, te nem léteznél, és ez talán még rosszabb lenne, Fiam.
- Sulpicia mit szól mindehhez?
- Nincs elragadtatva a dologtól, de azt mondta nekem, hogy gondodat viseli, és sajátjaként tekint rád. Ha nincs ellene kifogásod.
- Dehogy. Nagyon kedvelem Sulpicia-t, de…
- De?
- Ő mégse az igazi Édesanyám.
- Ebben teljesen igazad van…
Pár percig mindketten csendben gondolkoztak, majd Aro törte meg a cseppet se kínos csendet.
- Mikor lesz a bál?
- Oh, tényleg. Teljesen elfelejtettem. Alice. Apa, sajnálom, vissza kell mennünk.
- Persze, de miért?
- Alice el akarja vinni Doroty-t vásárolni, de szerintem még nincs olyan jól…
- Akkor induljunk.
Mindketten futásnak eredtek, és hamar visszaértek a házhoz, hiszen csak a közeli erdőben voltak. Első útjuk Doroty szobájába vezette őket, mindkettőjüket nyugalom árasztotta el, mikor meglátták édesdeden aludni a lányt.
- Alice. – David csak épphogy kimondta, a koboldszerű lány, már ott is termett.
- Tessék? – ezer wattos mosolya most is ott virított az arcán.
- Még pihennie kell. Ezt te is tudod, úgyhogy ne durcáskodj!
- De hát…
- Elég! Te is láthatod rajta, hogy most még nem bírná ki a te kínzásaidat.
- Most nagyon megsértettél! Milyen kínzásokkal? Ezt megjegyeztem, bátyuska.
- Kérlek. – nézett most a szemébe a fiú.
Alice persze rögtön ellágyult, és beleegyezett. Így hát Doroty-nak még bőven van ideje pihenni, és Apának és Fiának is több ideje van jobban megismerni egymást…
